KRÚDY GYULA:ARANYIDŐ(kisregény)

Krúdy Gyula: Aranyidő
Kis Mária kacérságai- Kis regény - (1)
Levél a szerelemhez

Piros kalapban jött szemközt márciusi napon az Andrássy úton, - abban a messzi időben, amikor piros kalapot azok tettek a fejükre, akik feltűnni akartak. Úgy emelgette a lábát, mintha valami kis verklit viselne a ruhája alatt és a verkli örökké egy dallamos és merengő keringőt játszana, amelynek hangjainál a régi bálkirálynőt egykor kitáncoltatni akarták az életből. A száján mézeknek az ízét véltük, amely mézek csak egyetlenegyszer kóstolhatók a férfi életében. A homlokán virág hímporát láttuk, amelyben még nem írt egyetlen óra sem felejthetetlen írásjelet. A tavasz szeplőcskéi orra környékén megannyi kijelölt helyek, ahová majd a szenvedélyes csókokat kell elültetni. A vágyaknak fészke volt a haja, karcsún himbálódzó derekán már látszott a nőiesség gyűrűje, amelyet majd a férfikarnak át kell ölelni, bújósdit játszott a szeme avval az ibolya szagú nagy világgal, amely a Fonciértól a Köröndig tartott és az Andrássy út végén még nem volt felépítve minden villa. És mindezekért úgy kell olvasni ezt a levelet, meg az utána következő történetet, mintha egy olyan ember írta volna, aki vagy meghalt szerelem miatt és azóta nem történt vele semmi, azóta nem vette észre, hogy a masamódoknál minden esztendőben új piros kalapokat varrnak, a verkli azóta is nótázik a nők sarkában, az ibolya most is divatban, mint a szentimentalizmus se hal meg soha és legalább is annyi barna nő ment végig az Andrássy úton, akinek hajszálaival ki lehetne cserélni minden fűszálat Pest megyében, minden telegráfdrótot Európában és olyan tüzet lehetne rakni a sok asszony hajból, eléghetne benne minden férfi csontváz, amely harminc év óta a pesti temetőkben fehérlik.

Ámde a Szerelemnek (és némely makacs férfinak), az a szokása, hogy megáll egy kapunál és azt bámulja, olyan hosszú stációt tart egy állomáson, mintha soha többé nem jönne erre vonat, leül egy karosszékbe és folyton sóhajtozik, mint valami mártír, akivel először esett meg a szerencsétlenség. Pedig vándormadár az idő, jönnek-mennek a rossz és jó évek, a hajszál, amelyre felhurkolni akartuk magunkat, kihull, a köröm, amelynek karmolásától féltünk, megöregszik, a szív, amelynek dobogását holdvilágnál hallgattuk, elcsöndesedik és a kis cipők, amelyek után úgy bolyongtunk, mint a szél jár a falevelek után, sarúkká válnak idő múltával.

De mégis szép volt, mint az üdvösség.

Megtanított éjjel nyitott szemmel álmodni, nappal behunyt szemmel járkálni. Rászoktatott, hogy ne vegyük észre a különbséget a vasárnapi tyúkleves és a száraz kenyér között, felvett a hegy tetejére, mint az ördög és elbújtatott a pincébe, ha sírnivalónk volt. Bolonddá tett, hogy a fenyőfa lombjában az ő zöld szoknyáját látjuk, a kendermagos csíz hangjában az ő énekét halljuk, hogy sokáig jó illatot érezzünk a kezünkön, amely az ő kezét fogta. Néha királynői allűrökkel száműzött környezetéből a könnyelmű némberek társaságába, hogy ott is a feketehajú és fehérarcú kísértetet keressük, máskor a messziről pirosló ablakú kocsmába küldött vigasztalásért, hogy ott is a borba írjuk ujjunkkal a nevét az asztal lapján. Kikérdezett más nők játékszereiről, játékosságáról és mi feleltünk neki, mert semmi titkot sem akartunk előtte megőrizni, - talán anyánkat is elárultuk volna, ha rossz szíve ezt tőlünk követeli volna.

De mégis csúnya volt, mint a könny, ha sárrá válik.

Embergyűlölővé tett, hogy ne higgyünk többé a város hangjainak, legfeljebb a szél harsogó zúgásának a falombok között. Gyanakodóvá nevelt, hogy hitszegőnek gondoljuk a baráti kézszorítást, idegen kéjt sejtsünk a feltárt szívvel, csengő odaadással kínált pohárban, zordonná, szilajjá, vagy gyilkossá tegye a kedvünket, amelyről azelőtt azt hittük, hogy oly ártatlan, mint az ég mosolya. Hazuggá formált, mert az kellett elhitetni vele, hogy mindig fél lábon állunk, éjjel-nappal a piros kalapra gondolunk, versben horkolunk és soha sem öklendezünk. Rabbá tett, akinek börtöne előtt cincogva mennek el a cimborák az élet muzsikájával és mind messzebbről hangzanak a nóták, amelyeknek a szövegét már nem tudjuk. Holdkórossá tett, hogy a földön nem éreztük már jól magunkat, hanem mindig az ő házának tetejére kívánkoztunk. Szerencsétlenné és bujdosóvá tett. Ó, de sokat is szenvedtünk Érted!

Tehát csak úgy olvassuk a következő történetet, mintha nagyon régen esett volna meg. Sok évvel ezelőtt, amikor a Szerelem még a földön járt, patkókat tördelt, kártya paklikat tépett, erős volt, mint Robinetti. A Sugár úton minduntalan lehetett találkozni galambszürke frakkos lovászokkal, akik az úrnő paripáját sétáltatták, amíg a hölgy egy vadgesztenyefa alatt a széles cilinder kalapos úr sohasem hallott mondanivalói felett Blaháné legszebb mosolyát próbálgatta, vagy ezüstösen kacagott, mint Pálmai Ilka. Estenden vadludak úsztak el a városerdő felett, a hold vörösen és nagyra nőve bámult Budapestre, ahol még éjnek idején is építették az új, gyönyörű palotákat a város szép hölgyeinek.

Tehát hunyjuk be darab időre a szemünket.

ugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
Kis Mária kacérságai- Kis regény - (1)
II. Újabb vendég a föld alól

A jókedvű borkereskedő éppen akkor verdeste meg a Szuhay-ház ablakát amikor a szobába léptek:

- Szervusz, Psezina! hangzott odakintről a vidám köszöntés.

Szuhay uram elfelejtette szokásos káromkodását, ellenben mentegetőzve fordult Kálmánfi úrhoz:

- Engem nem hívnak Psezinának, csak egy-két barátom, akik egymás között megengedik a tréfát maguknak. Az én nevem Szuhay Benedek és nemes ember az Anjou-királyok óta.

A fiatalember drága, féltett terhével körül nézett abban a szobában, amelyet Szuhay uram kijelölt. A házigazda írószobája volt ez, amilyen írószoba volt minden régi háznál, ahol gondolkozó, az élet magasabb feladataival is foglalkozó férfiak laktak. Sok fiókos íróasztal, régi berakásokkal arról beszélt, hogy a házigazda máskor is szokott írni, nem csupán olyankor, mikor az adóbevallási ívet kitölti. A könyvtartó polcon egy seregnyi régi kötésű könyv vetette egymásnak a hátát, mint a csendes, nyugodalmas élet őrei, akik vigyáznak arra, hogy a gazda meg ne unja az egyedüllétét. A kényelmes karosszék viszont azt mutatta, hogy a gazda nemcsak a pincebeli boroshordók mellett szokott üldögélni, hanem néha a bús, de hideg józan világon is elmereng a hosszú alkonyatokon, amelyeknek ábránd világát legfeljebb a lámpagyújtogató zavarja meg, amint hosszú botjával elmegy az ablak előtt.

Kálmánfi egy alacsony, ódon díványra fektette hölgyét, miután a könyvcsomókat onnan leseperte. Udvarias ember létére azonban vigyázott, hogy az éppen nyitva lévő könyv levele ne forduljon el a kellő helyről. A régi Budáról írták a könyvet és térkép is volt hozzá mellékelve. Kálmánfi elhatározta, hogy alkalomadtán majd szemügyre veszi a térképet.

Egyenlőre azonban az alélt kisasszonnyal volt elfoglalva. Bontogatni kezdte a ruháit.

Először megszabadította fejét a gumi-csuklyától, amelyet a földalatti kiránduláshoz öltött fel a turistanő. Egy fehér, szenvedő, bánatos, szív alakú lányarc, amelyet fekete, Erzsébet királyné-frizurás hajkorona koszorúzott, tűnt elő.

Szép volt ez az arc, mint Magyarország.

A női szépség szakértői megállapították ebben a korban, hogy a magyar asszony-szépséget Blaha Lujza jelenti. Az ő piros, tűzről- pattant alma virág leheletű szépsége az igazi magyar szépség. De az öregebb urak között voltak hívei Ferenc József nejének, Erzsébet királynénak és különösen azoknak tetszett a barna szépség, akik a császárnét még a hatvanas években látták sétálgatni a Zugliget felé, a Kochmeister-féle nyaraló környékén, amikor a kis fekete legyező nem rejtette még el örökre a fájdalmas és szenvedélyes szép arcot a kíváncsi tekintetek elől. És a Vérmezőn fehér kabátos tiszturak mereven megálltak, amíg a császárné virágkelyhes alakú napernyője elvonult. De voltak rajongói az Erzsébet királyné szépségének azok között is, akik a nyúlánk, méltóságteljes termetet csupán a Benczúr féle acélmetszetről (Deák Ferenc koporsója mellett) ismerték, amely kép sok magyar házban függött az ebédlő falán. A pipafüst és elgondolkozás ebéd utáni asztala mellől mind kedvezőbb hangulattal szemlélgették a magyar férfiak a karcsú, hajlékony asszonyt a rámák között, még azoknál a konzervatív házaknál is, ahol a bort mindig szolyvai vízzel keverték. És a nők, akik legjobb megértői a férfiak kedély-hullámzásainak, koszorúba kötötték a hajukat, fiatal korukban gyakran aludtak fűzőkben, nagyasszonyos, tiszteletre méltó magatartást tanúsítottak... Ha végig nézzük a régi arckép-albumokat, amelyek nagyanyáink, vagy anyáink arcképeit őrizgetik, gyakran találunk arcokra, amelyek Erzsébet királynéhoz óhajtanak hasonlítani. Az idegen hölgy olyan szép volt, mintha Erzsébet királyné legfiatalabb lány lett volna.

Még mindig csukva tartotta a szemét, amire Kálmánfi úr a köpenyegét is bontogatni kezdte, - kék ruhácska volt a karcsúságon és a ruha millflőr koszorúcskákkal volt hímezve, a nyakában aranyláncocska volt, amilyent bérma ajándékba, vagy tizenhatodik születésnapra szokta kapni a lányok, - Szuhay úr a legnagyobb csodálkozással nézte az ájult lányt, amilyent nyilván keveset látott életében, míg a földalatti gavallér a lány szívét dörzsölgette.

- Keményebb teremtés is megijedt volna abban az átkozott csatornában! - dörmögte némi megbocsátással a házigazda. De vajon minek kellett őt odavinni?

A leány ebben a percben felnyitotta riadt, másvilági tekintetét.

Hirtelen nem lehetett megítélni, hogy sötétkék, vagy barna-e a szeme, mert a rémület eltorzította a szemgolyókat. Úgy nézett körül a két szem az idegen lakásban, mintha a túlvilágon ébredt volna fel. Babonás kézmozdulattal a nyakán függő amuletthez kapott és azt kétszer-háromszor megcsókolta.

- Szabadíts meg a gonosztól, - rebegte alig hallhatólag.

- Ne ijedjen meg kedves Ilonka, csupán én vagyok itt! - duruzsolta Kálmánfi.

Esdeklő pillantást vetett Szuhay uramra, mire az megértette, hogy többé itt nincs rá szükség. Csendesen kiment a szomszéd szobába és a horgolt függönnyel borított üvegajtót betette maga után. Ámde az üvegajtón világosan áthallatszott a heves párbeszéd, amely odabent kezdődött:

- Mi lett velem? Hová hozott? Hol vagyok? - kiáltotta a lány. - Rablók tanyája ez, vagy még rosszabb?

- Ilonka csillapodjon! - duruzsolt a lovag. - A földalatti útból egy budai ház pincéjébe jutottunk. Most a házigazda, a szíves budai úriember szobájában van ön. Itt semmi bántódása nem történik. Kipiheni magát és nyomban elindulunk hazafelé.

- Többé egy lépést sem teszek önnel. Hagyjon magamra, vagy nem tudom én mit csináljon...Félek öntől, mint valami ördögtől. Csak egy vágyam van, hogy önt többé se élve, se halva ne lássam. Ha van még önben egy szikrányi becsület érzés, akkor nyomban elvisz erről a helyről...

- Elég erősnek érzi már magát? - kérdezte a férfi. - Figyelmeztetem, hogy még fenn van a nap és a mi ruháink szennyesek, sárosak attól az őrjöngő utazástól. Nem mehetünk ilyen állapotban az utcára, meg kell várni, amíg az este leereszkedik.

- Én nem bánom, akármi történik. Egy pillanatig sem maradok az ismeretlen házban. Nem elég, hogy eddig kockára tettem az ön kedvéért a hírnevemet, a női becsületemet? Otthon akarok lenni, szegény édesanyámnál, aki idáig bizonyosan tűvé tette a várost utánam. Nyomban elmegyünk innen, még ha maga Belzebub állna az utamba. Többé nem hagyom bolonddá tenni magamat azoknak a kincseknek az ígéretével, amelyeket ön állítólag felfedezett a föld alatt. Nem vagyok kíváncsi többé sem a Nagy Lajos király elrejtett kincseire, sem a többi vén királyok tallérjaira.

Gyorsan, szenvedélyesen, a nők gyakorlott ellentmondásával peregtek a szavak az ifjú kisasszony ajkáról, mint aki úgyis tudja, hogy férfi könyörgés lesz a válasz minden igaztalan szavára. Nyilván felemelkedett fekvő helyzetéből, mintha nyomban indulni akarna, amikor a férfi esdeklő szava hangzott:

- Ilonka, engedje meg, hogy legalább a ruháját lekeféljem. Lesz itt valahol egy sárkefe?

- Itt? Sárkefe? - szólt fitymálva a kisasszony.

De bizony nagyon csalódott feltevésében, mert halk kopogtatás után éppen akkor nyílott az üvegajtó és az öreg gazdasszony lépett be tálcával a kezében. Az ilyen jóságos arculatú, öreg gazdasszonyok, mint a Szuhay uramé, manapság már csak a mesékben élnek. Alázatos volt, mint aki szigorú férj után maradt özvegységben. Jóságos volt, mint azok az asszonyok, akik már csupán lelki jóságukkal akarnak maguknak híveket szerezni. Szelíd volt, mintha örökre lemondott volna arról, hogy Szuhay uram valaha, akár a halálos ágyán is: nőül veszi, - erről pedig nagyon ritka gazdasszony mond le. Tiszta fehér kötényt és ódivatú fejkötőt öltött a gazdaasszony, mielőtt a szobába lépett volna.

- Ki engedte meg? - szisszent fel Kálmánfi úr.

- Ó, édes tekintetes uram...felelt elnéző mosollyal az öregasszony. - Vénasszony vagyok én már. A lányom tíz éve férjnél van, a fiam szegény katona. Csak nem hagyom itt magukat egy kis uzsonna nélkül.

Olyan jószagú, aranyszínű teát hozott a tálcán az öreg nő, amilyen teát azokban a házakban isznak, ahol bádog dobozban, egész esztendőre való teát vásárolnak egyszerre. És a teát kétszer öntik le, mert a tealevelek a szűrőben másodszorra mutatják meg azt a babonás alakzatot, amelyről jövendőt lehet jósolni. A pohos cukortartó vert ezüstből volt, a cukorfogón családi címer, az ezüst kanálkákon olyan régies külső, mintha négy-öt nemzedék használta volna a kanalakat, nagybetegek lettek valaha, egészségesek e kanalak orvosságain és halk csörgéseik mellett öreg nénikék beszélték meg a múltat és jövendőt, valamint eljegyezték a pólyás kis lányokat az udvaron futkározó fiúgyermekekkel. Se a kanalakat, se az alt-wien csészéket nem lehetett visszautasítani. Mosolyogtak ők a régi házban, bölcsen, lemondással, csendesen.

A teának illata és zamata lecsillapította az indulatos hölgyet. Végre érdemesnek ítélte, hogy végignézze sáros, vizes ruháját és néhány pillanat múlva bizalmas tanácskozásba kezdett egy sarokban az öreg gazdaasszonnyal.

- Ön menjen a szomszédba, vagy ahová akar, amíg öltözékemet rendbe hozom a nénike segítségével, - szólt odavetőleg a kisasszony, amire Kálmánfi úr jónak látta Szuhay Benedeket felkeresni az üvegajtó mögött.

Szuhay Benedek már akkor azon régi karosszékek egyikében üldögélt, amely karosszékek valaha elválhatatlan barátai voltak a férfiaknak, amidőn az ötödik X felé közeledtek. A legjobb ügyvédek voltak az ilyen széles, bőrös székek az élet bajai és nyugtalanságai ellen. Megvédelmezték a jogaiban megsérült férfit akár az egész nővilággal szemközt is. Mindig telve voltak higgadt tanácsokkal, elgondolkoztató megjegyzésekkel, nemes önuralommal, ha talán a vér fiatalosan felpezsdült. Egy asszonynak messzire terjedhet a boszorkányos ereje, ha kellő okossággal keresi a hatalomhoz való babonákat: a messzi táborhelyről, az öles börtönről, a külföldi határról, sőt más asszony guzsalyának a kereke mellől is eltudja vonzani a férfit, ha pörgő szitában, szalmaláng felett elégeti a pirosra írott nevét. De húzza ki ugyanazon férfit az asszony a karosszékéből, ha oda bevette magát, mint valamely erőssége!

A Szuhay karosszéke remeke volt az ilyen bútoroknak. Fejpárnáján nyugodtan szendereghetett a fáradt fej és mindegyik szendergés lehetett oly mély, mintha az az utolsó volna, amelyből már csak a másvilágon lesz felébredés. A karosszék egyik támláján könyvtartó volt, ahol a kerek petróleum lámpásnak is volt helye. Ugyancsak ezen a karon lehetett az ebédet fogyasztani, ha az embernek nem volt kedve az asztalig fáradni. A szék másik karjában fiók volt, ahol elfért a mindennapi kiadásokra való aprópénz, a mindig szükséges orvosság, az ősanya imádságos könyve, amelyet elég volt megérinteni, hogy a lelki fájdalmak csillapodni kezdjenek.

Ebben a karosszékben akarta megostromolni Kálmánfi úr a házigazdát.

- Most már megköszönjük a vendégszeretetet, mi rövidesen elmegyünk kérem, hogyan róhatnám le hálámat?

- Ha megfogadja tanácsomat! - felelt váratlan barátságossággal Szuhay úr. - Azt tanácsolom önnek, hogy hagyjon fel a budai rejtekutak kutatásával, mert ahhoz önnek nincs joga, sem elég tudományos készültsége. Könnyelmű kalandvágyból nem szabad megzavarni a labirintok csendjét, mert bizony bosszút állnak az emberen a megbolygatott kövek, a felzavart mélységek.

- Remélem ön sem hisz komolyan a babonákban?

- Azt én magam tudom, hogy mit hiszek és mit nem hiszek. Annyi bizonyos, hogy húsz esztendő előtt éppen ebben a rejtekútban, ahonnan ő véletlenül kiszabadult, eltűnt egy fiatalember és egy fiatal lány. Soha se akadt nyomukra senki.

- Nyilván megtalálták az alagút kijárását és világgá mentek, amint ez már a régi regényes korban szokás volt. A jó szülők megsiratták az elveszetteket, ők pedig vígan élték világukat valahol, - jegyezte meg csendes nevetéssel Kálmánfi úr.

Szuhay Benedek hirtelen felvette szúrósan szemét és élesen a vendégre nézett:

- Talán ön is éppen abban mesterkedett, amit a húsz év előtt eltűnt fiatal párról feltételez?

- Ilonka kíváncsi volt a rejtekútra, amelyről neki beszéltem, amelyben én már többször jártam, - felelt kitérően az úrfi.

- Leányszöktetéshez, szerelmeskedéshez, turbékoláshoz valóban nem alkalmas a rejtekút. Évszázados szemét, törmelék, holt kövek: vajon mire inspirálják a fiatalságot? Kalandos diákok, szabadságos katona legények, megkótyagosodott öregek minden esztendőben keresgélnek földalatti utakat bizonyos kincsek után, amelyeket a rejtekútban vélnek. Néha olyan közel jönnek, hogy hallom a csákányukat, amelyekkel a falakat kopogtatják. Pár esztendővel előbb találtak is egy befalazott emberi csontvázat.

Kálmánfi elgondolkozott:

- Ön úgy beszél, mintha a rejtekutak őre volna ebben a házban, ahonnan, úgy látszik, leginkább megközelíthető a régi földalatti Buda.

- Én nem vagyok semmiféle őr, csak tiszteletben tartom a hagyományokat. Hagyjuk aludni a halottakat akár a budai alagutakban, akár a temető kertekben. Azt pedig , hogy odalent nincsenek semmiféle kincsek, azt józan fejjel el kell önnek hinnie. Csak nem gondolja, hogy az a sok szegénylegény, aki századokon át, asszony és bor után való szomjúságában bejárta a rejtekutakat, a barlangokat, a menekedő kijárásokat, amelyek a budai várból a szabadba vezettek: egyetlen polturát is otthagyott volna, ha talál valamit?

- Nem volt szerencséjük, - felelt vállát vonogatva Kálmánfi. - A kincsekre, amelyeket valamely okból elástak a régi emberek, véletlenül szoktak rábukkanni.

- Igen ám, rábukkan a vidra-családra, amely a folyam mentén, az alagútban ütött magának téli tanyát.

Ebben a pillanatban tompa döbbenések, félreismerhetetlen zörgések hallatszottak a föld alól, mintha valaki, vagy valami dobogna, verdesne, csapkodna odalent a pincében.

- Ököllel verdesik a vasajtót, - pattant fel Szuhay uram szokatlan hévvel. - Ön odalent felejtette a kincskereső társait. Ez nem szép jellemvonása.

- Nekem nincsenek társaim, legfeljebb valaki titkon, lopakodva utánunk jöhetett, amikor a Gellért-hegy alatt a pincébe leszálltunk, - felelt komoly megdöbbenéssel Kálmánfi. - Valaki meglesett bennünket...Teremtő isten! Talán csak nem az a bolond kislány?...

- Miféle kislányról beszél? - kérdezte Szuhay uram, amíg a pincekulcsot keresgélte, amelynek régi szokása, hogy elbújik, amikor szükség volna rá:

Kálmánfi önfeledten beszélt:

- Van Ilonkának egy kis húga, aki halálosan félti a nénjét. Néha titokban és messziről sétáiban is elkíséri, mintha egy pillanatig sem akarná szem elől veszteni. Vigyáz, mikor alszik, az ágya mellett gunnyaszt, amikor álmatlan. Soha életemben nem láttam még ily ragaszkodó szeretetet.

- Nyilván öntől félti a nénjét! - dörmögött Szuhay Benedek és akkorára már megtalálta a pincekulcsot is, amely szokott helyén függött, az ajtó mellett.

- Bolond dolog! Bolondok háza lett a házam! Holnap befalaztatom a bejárást! - darabolta a szót Szuhay, amíg a pincelépcsőn lefelé ballagott.

A dörgés pedig szünet nélkül hangzott odalentről, mintha két öklével verdesné valaki az ajtót.

- Jövünk! - kiáltotta torkaszakadtából a házigazda háta mögött Kálmánfi.

Amire Szuhay bosszúsan hátrafordult:

- Ne kiabáljon az úr. Az életmentés az én házamban az én dolgom.

Elhelyezte a lámpást a hordón. Bedugta a kulcsot a lyukba és megfordult a régi zár.

Az ajtó felnyílott és a küszöbön gyertya-egyenesen állott egy gyermek külsejű nő.

- Mária! Te szerencsétlen! Hogy kerültél ide? - kiáltott fel zokogó hangon Kálmánfi.

- Hát nem tudta, hogy Ilonka után fogok jönni, akárhová viszi őt előlem? - felelt egy csengő hang, erélyesen, bátran, amilyen bátorságuk csak azoknak lehet, akik még nem ismerik az életet. - Hol van Ilonka?

A két férfi megrökönyödve nézte a gyermeket, aki az angyalok vagy a démonok erejével ugrott ki a föld alól. Mintha nyomot sem hagyott volna lelkén a rettenetes izgalom, amely a föld alatt, bezártan, sötétben, egyedül előfoghatta. Mintha százszor megtette volna már a félelmetes utat. A kiállott rettegő kétségbe esésnek semmi jele rajta. Egyenesen állott, mint az arkangyal és elszántan, vadul nézett a két férfire.

- Hol van Ilonka? - ismételte, mint valami földalatti vádló, aki álmában jött elő a bűnös lelkiismeretnek.

- Ez nem lehet Istentől való! - mormogta babonásan Szuhay uram.

Acélból, tűzből, lobogásból való volt ez a gyermekded lány, a szeme lidérc-fénnyel villogott, az arca eltorzult a dühtől és gyűlölettől. Felemelte a két karját, mintha megrohanni akarná az elámult férfiakat.

- Adjátok elő Ilonkát! - sikította, mintha eszét vesztette volna. Kiugrott a pince közepére és a hordókat akarta eltolni két gyenge karjával, ami bizonyosan sikerült is volna neki, ha a hordók nincsenek megtöltve.

- Nyugalom gyermekem! - szólalt meg Szuhay szigorú hangon. - Ilonkának semmi baja sincs. Odafent van a házban. Az én vendégem.

A leánykán ekkor csodálatos változás ment végbe. Megállott és megtántorodott, mintha addig a másodpercig bírta volna csak erővel, kétségbeeséssel, vad elszántsággal.

Megroskadt, mintha valamely láthatatlan kéz a vállára ereszkedett volna. Gyermek lett ismét, gyenge ifjú szűz, akiből elszállott e percben a kétségbeesett démon.

Megtört mint egy virágszál. A két kezével a Szuhay uram kezéhez kapott és térdre roskadt:

- Köszönöm ura, hogy jó volt Ilonkához.

Szuhay úr mérgesen döcögött:

- Bolondok háza lett a házam.

*

Mária vérpiros arccal, nagy szégyenkezéssel állott nénje elé:

- Bocsáss meg Ilonka, hogy utánad jöttem, de megölt volna az aggodalom, ha nem teszem.

Ilonka toporzékolt dühében:

- Te vakmerő béka! Te gonosz teremtés! Hogyan találtál idáig?

- Hát egy darabig a ti lámpásotok után mentem a földalatti útban. Gondoltam magamban, ahová te elmehetsz, oda elmehetek én is...

Ilonka epésen kacagott:

- Te is? Hát mi vagy te? Ki vagy te? Egy iskolás lány, akit a sarokba állítanak...

- Akkor aztán egyszerre eltűnt a lámpás, derékig érő vízben gázoltam a vak sötétségben, csak találomra tudtam előrejutni, olyan csendes volt minden, mint a tengerfenekén, azt hittem, hogy élve már sohasem jutok vissza a világba, amikor szerencsére megtaláltam a felfelé vezető lépcsőket és eljutottam a vasajtóhoz, éppen úgy, mint ti...

- Éppen úgy, mint mi? - Hát ki vagy te, hogy ugyanazt kell csinálnod, ami már nekem megvan engedve? - kiáltozott sírva és nevetve Ilonka. Egyik percben megölelte a gyermeket, a másikban eltolta magától.

- Megérdemelnéd, hogy jól megverjelek...De majd csak otthon számolok veled, ha egyszer hazakerülünk.

Mária valóban siralmas állapotban volt. A föld alól nem úgy szoktak visszatérni a nők, mint a bálteremből. Sáros, piszkos, szánalomra méltó volt a gyermek, hogy bízvást kéregetni mehetett volna az utcára. Ilyen állapotban szoktak lenni azok a gyermeklányok, akiket a Dunából fogtak ki a halászok.

- Nyugodtak lehettek, - mondta Mária, - mert már senki sem jön utánunk a földalatti úton, legfeljebb egy hal, olyan az áradás odalent.

Ilonka kétségbeesésében nevetett:

- És ha elpusztultál volna?

- Te lettél volna az oka, mert nem vittél magaddal.

A két lány azonban most már hamarosan megértette egymást. Tüzet raktak a vaskályhába, a nagy karosszéket egyesült erővel kimozdították a helyéből, - mintha egy évszázad mozdulna meg, - és a karosszék hátára akasztották száradó ruhájukat. Máriának tetőtől-talpig le kellett vetkőzni, mert még a füle is sáros volt. A fogason megtalálták Szuhay úr törökös, nagyvirágú hálóköntösét, amely egész testében beburkolta a gyermeket. A régi papaszagú "slafrok" sohase gondolta volna, hogy valaha ilyen kivételes szerencsében részesül. Mária benyúlt a piros virággal, kék posztóval díszített kabát zsebébe és onnan egy kis cédulát húzott. Régi reskontó volt az a brünni húzásra.

- A házigazda lutrizik, - kiáltotta Mária és magasra emelte a cédulát.

- Lássuk a kedvenc számait, - szólt Ilonka és tudományosan szemügyre vette az öreg budai lottógyűjtő számjegyeit.

Egy 7-es és egy 13-as volt a reskontón.

- Ó, a vén csacsi! - duruzsolt Ilonka a húga fülébe. - Azokat a számokat játssza ő is, amelyeket az egész világ babonás számoknak tart, ugyanezért sohasem jönnek ki a lutriban.

Mária ezalatt a házi patika üvegecskéit és tégelyeit vette sorba, hátha talál ott valamely jó illatszerre vagy hajkenőcsre, ámde csúnya, rossz-szagú orvosság volt ott. Még digitálisz is akadt.

- Nézd csak, Ilonka, olyan patikaszer is van itt, amit a szegény apuka evőkanállal evett, mikor nagyon rosszul volt.

Ilonka szakértelemmel vizsgálta a barna üveget.

- Szívbaj ellen való. Úgy látszik, a gazdának nincs egészen rendben a szíve.

De a legnagyobb izgalmat az a porcelánból való kínai váza keltette, amelyet Mária az egyik szekrény tetején felfedezett. Gyönyörű, de porral teli pávatollak emelkedtek ki a vázából, amelyben annyi mindenféle apróság volt, mint akárcsak a régimódi varró asztalkában. Volt itt régi garas, talált patkó, asszonyhajból fonott gyűrű, üvegfejű gombostű, szoknyáról leszakadt fodor, törött legyező, vastag hajtű, amilyent a nagy, dús hajfonatok feltűzésére használnak, harisnyakötő, amely csatra járt, egy fél kivágott cipő aranybrokátból, színházi látcső, emlékbe eltett báli táncrend, akasztófáról való kötéldarab és női ing elejéből kivágott monogram: - mindenféle apróság, amelyből egy férfiélet siralmassága, vagy boldogsága kitelt a hiszékeny múlt időkben.

Ilonka szakértelemmel forgatta az asszonyhajból való gyűrűt.

- Nem lehetséges, hogy a paróka készítőnél fonatta a gyűrűt az a bizonyos hölgy, akibe házigazdánk szerelmes volt? Az ilyen gyűrűfonáshoz a legtöbb nőnek nincs türelme.

- Lehet, hogy lószőrből van, - vetette közbe Mária. - De nézd csak, Ilonkám, ezt a foszlott, elnyűtt, ócska harisnyakötőt! Akármi legyek, ha nem valami vénasszony viselte.

Ilonka a táncrend könyvecskét forgatta:

- Nagy-mazurt is táncoltak...

- Hát ez a hajszalag? Nézd csak, még zsíros! Bizonyosan bajuszpedrőt használt az illető hölgy.

Ilonka egy nagyobb fajtájú gyöngyház-gombot talált. Megforgatta:

- Ez a Máli néni barchent alsónadrágjáról való.

Volt ott még egy kis rézkulcs is, kereszt alakban végződő, mint a családi kripták kulcsa. Hogy, hogy nem: Ilonka ezt a kis kulcsot véletlenül a zsebébe csúsztatta.

Lépések közeledtek, a lányok abbahagyták a motozást. A jóságos gazdaasszony érkezett meg forró vasalóval. A karosszékre aggatott ruhák már félig-meddig megszáradtak.

(Folyt. köv.)

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- Kis regény - (2)
III. Felejthetetlen évek pesten

Mária szép volt, mint az akkori ifjú Budapest.

Tizenöt-tizenhat esztendősek voltak a paloták az Andrássy-úton és ugyanannyi esztendősek a lányok, akik az új női szépséget jelentették Budapesten.

A Nagykörút épülése előtt egyféle női szépség volt Pesten: a polgárnő szépsége, amely korántsem volt magyarosnak mondható. Régi arckép albumokban, rézmetszeteken láthatjuk azokat a dinnyefejű nőket, akik már tizenöt esztendős korukban öregesnek, bánatosnak, lemondónak látszanak. Sima hajuk, apácásan hideg vagy a vérmességtől gyakran színét változtató arcuk, papucshoz szokott lábuk és a vasárnapi vállfűzőtől már alig karcsúsodó alakjuk: mind germán ősanyjuktól, a tenyeres-talpas hausfrautól maradt örökségbe. Ezekről a régi pesti nőkről bizton lehetett tudni, hogy generációkon át nem változnak. Ugyanarra a helyre térdepeltek a belvárosi templomban, ahová anyjuk és nagyanyjuk, ugyan azokkal az ételekkel táplálkoztak, amelyeket már a család legöregebb asszonyai irogattak szálkás, lúdtollas betűkkel, receptes-könyvekbe, megőrizték a pólyákat, vánkosokat, amikor a bába asszony világra segítette az újszülötteket, a férjük éppen olyan komoly, szertartásos férfiú, mint ezt atyjukban tanulták tisztelni ugyan azokat a pletykákat hallgatták a szomszéd asszonyoktól, mint a nagyanyjuk és talán még a bűneik is ugyan azok voltak, amelyeket nagyhétben a szent barát fülébe elsusogtak. Ritkán változtatnak szappanjaikon, a hajviseletükön, a fürdővizükön, a némely alkalommal viselt vastag, vörös alsószoknyájukon és egyéb mindennapi szokásaikon. A szemüket attól az időtől fogva lesütötték, amint meglepődtek az első holdfordulásnál, amint az első különös álom meglátogatta őket, amely álmot megfejtés végett nem mertek előterjeszteni, családbeli öreg asszonyságnak. Nem mertek szépek lenni, mert nem engedték ezt a férfiak, akiknek fennhatósága alá tartoztak. Zavarban voltak, amikor új ruhát vettek fel. Tizenkét esztendős korukban többnyire kimaradtak az iskolából, segítettek a háztartásban, megtanulták, hogyan szereti apjuk a babot vagy a káposztalevest, a budai kirándulásokon, pünkösdkor vagy a lövészházi majálisokon lesték el a nagyoktól a tánclépéseket, legnagyobb élményük volt, ha esküvőt nézhettek végig és gyakran mentek férjhez a temetőből, ahol a szomszédos sírhalomnál fiatal özvegy ember búsongott. Még azt a gondolatukat is titkolták, hogy megkívántak valamely édes süteményt vagy cukros befőttet, nem hogy a férfiak szemébe mertek volna nézni. (Természetesen nem az öregasszonyokról volt szó e sorokban, akik a tüzes vasalót is a férjük után hajították, ha méregbe jöttek.)

Voltak még egyéb szépségek is a régi Pesten, de azok kastélyokban lakta, legfeljebb télen tartózkodtak a városban, mint a kócsagok délen. Megyei kisasszonyok, akik gyermekkoruk óta nem féltek a fúvó bikától, a nyihorászó csődörtől, a megkergült kostól, de még a férfiaktól sem, mert szabad levegőn, vidéki házakban nevelődtek, bárónők és grófnők, akik franciául beszéltek, legyező nyelvet tudtak, mamzellektől és inasoktól sok mindenféle pajkosságot tanultak, divat szerint öltözködtek és tükrökből korán begyakorolták, hogyan kell szépnek lenni, - de voltak innen a dunai molnárok, a búza kereskedők, az aranyművesek lányai? azt mondják, hogy az Orczy-házban a király-utca környékén is voltak megközelíthetetlen, érzelmes, boglyas szépségek, akiknek éjsötét tekintete néha kivillant a homályos szűk, piszkos udvarokból, keleties renyheséggel és tudatlansággal viselték az életet, rongyos szoknyáikat és ékszereiket, almacsutkát tartottak a szájukban, amikor a férfiak ajkuknak nemes vonásait dicsérték, és aztán piros ronggyal dörzsölték be gyönyörű kincsüket, kondor, fésűt át nem eresztő hajukat nem lehetett sokáig magasztalni, mert korán lenyírták azt, miután a parókát fejükre tették, és férjük későbben sem szerette őket féltékeny, szenvedelmes, egyedül bírási vággyal, mert nem volt alkalmuk okot adni az olykor oly gyötrelmes, de boldogító féltésre.

Mária azt a szépséget jelentette, amelyet már nem ismert közelebbről sem Ferenc József, sem Podmaniczky Frigyes.

A Máriához hasonló szépek még nem táncoltak a pesti iparoskör bálján sem palotást, sem csárdást, az uralkodó pár tiszteletére, sem a Hatvani utcában nem tűntek fel, amikor Frigyes báró az első népfelkelőket a katonai gyakorlatról hazavezette. Mária volt az új pesti szépség, aki már nem az ódon Belvárosban látta meg a nagyvilágot, hanem az ifjú Nagykörút lármás és mozgékony bérházából pillantott először az odalent zsongó, kavargó utcára. Wlacsics Gyula még nem engedte a lányokat a gimnáziumba, de az Andrássy-úti leánynevelő intézetben már nem csak illedelmes magaviseletre, valamint Mazzantini tánclépéseire tanítják a modern lányokat, hanem mindenféle tudományokra, amelyeket eddig csak a fiúknak volt joguk megismerni. A tornaszobában ott van minden lánynak a rövid fekete szoknyácskája, amelyben a bakra ugrik és már csak néhány bárgyú férj hiszi a városban, hogy a tornázás árt a szűziességnek. Az átszíjazott könyv csomagot, mint a legingerlőbb jelvényt, hordják végig a bakfisok az Andrássy úton. Az újságban megnézik a színházak és koncertek műsorát, télen korcsolyázni járnak, nyáron úsznak a Dunában, Beniczkyné regényei mellett szeretik Jókait, de a pad alatt néha megtalálni a Rozsnyai-féle könyv kereskedés kiadványait is.

Mária új volt, mint a Stanley-féle afrikai vászon-süveg, amelyet akkoriban kezdtek a körúton viselni a fiatalemberek, bátor volt, mint Wahramann Renée, aki először mert helyet foglalni a kötött léggömb kosarában, ruganyos volt, mint egy cirkuszi akrobata, és éhes, szomjas, gyűlölködő, önző, mintha neki is barátnője lett volna egy Korona-utcai kalapkészítő leány, akit K. György gróf feleségül vett.

Máriának rövidre volt vágva a haja, a válláig sem ért selymes barnaság, mint azok a nők hozták ezt divatba, akik festészettel vagy irodalommal foglalkoztak. Szerette a tarka skót-szövetből való szoknyát és terve az volt, hogy egykor majd Rembrandt-kalapot fog viselni, mint az operaházi művésznők, akik a hajós-utcai kiskapunál várakoztak köpködő, krákogó énekmestereikre. Nem érzett különösebb meghatottságot, ha illusztrációhoz hasonlatos huszártiszt rávillantotta a monokliját, megvető, csúfondáros szavakat mormogott, ha a veszi herceghez hasonlatos ifjú gavallér pardont raccsolva, a kísérőjének akart szegeződni, sőt a nemrég elhunyt Rezső trónörökös tiszteletére szakállt viselő grófok és bárók se zavarták álmában, - annál többet forgatta a fejében az öreg műépítészt, aki az Andrássy-út legtöbb palotáját emelte, Korányi professzort, a híres orvost, (akihez álmában mindig készülődött, hogy megvizsgáltatja vele a tüdejét,) Andrássy manót, aki ezüstös fejével, mindig csukott, számozatlan fiákerén pontosan, délután négy órakor hajtatott el a leány-nevelő közelében, hogy az Új-utcába Sz. Arabella udvarlására legyen. De még a vakmerő bicikli bajnokok, akik óriási kerekeiken közbámulatot csengettek ki a maguk részére az Andrássy-úton se ragadták meg Mária figyelmét oly mértékben, mint akár Ráth Károly, a polgármester, amikor tekintélyes bajuszával végig sétált a Sugár-úton. - De minden ideálja között a legelső, helyet foglalta el Kléh István, az Első Hazai akkori igazgatója, aki Kauser műépítész társaságában gyakran szemlét tartott az Andrássy-út még beépítetlen telkei felett, az öreges, mogorva, kedvetlen Kléh Istvánba volt szerelmes legelőször Szarvashegyi Mária. (Pest még kisváros volt, könnyű volt a nevezetesebb embereket megismerni. Máriának volt egy barátnője, bizonyos Ganzl Elvira, aki a Kerepesi-úti temető sírboltjairól írta le azoknak a nevét, akik egykor híres emberek voltak Pesten. És úgy beszélt a halottakról, mintha személyes ismerősei lettek volna.)

Amint láthatjuk: Máriának meglehetősen intelligens ízlése volt, pedig még alig múlt el a korszak, amikor a választékos modorú kereskedő segédeknek, borbélyoknak, vándorszínészeknek volt a legtöbb sikerük Pesten, De Mária már új volt, modern volt, izgalmas szomjúsággal tudakolta barátnőitől az iskolából jövet, hogy kinek a kocsija gördül végig a fakockákon, megjegyezte magában a neveket és arcokat, körülbelül tizenhárom esztendős korában már tudta, hogy kiknek tulajdonai a házak az Andrássy úton és kinek van a legtöbb telke a városligetben? Ez a sajátságos gyermek együtt növekedett pesten az új gazdagokkal és azok érdekelték mindenek fölött, akik az ő palotákat építik. A haggenmacherek házaiban előtt mindig felsóhajtott: "Istenem, csak sört főztek!"

De hát milyen volt külsőleg Mária, kérdezi az olvasó, miután már annyit elmondottunk a csodálatos kis nőről?

Félig-meddig zsidólányhoz hasonlított, de csak annyira, amennyire ezeknek a lányoknak a szokatlan, érdekes, keleties arcvonásaiból is volt valami az arcára pingálva. Például az orrának volt valamely könnyed, kecses hajlása, amely ezeknél a nőknél feltalálható. ("De az ősmagyaroknál is!" - védekezett Mária, amikor egy csúfolkodó iskolai-társnője egyszer Réhbergernek kezdte nevezni.) Ez az orr mozgékony, kíváncsi, szinte erőszakos volt, mintha az élet vágya, mohósága, szomjassága lüktetne mindig a gyöngéd árnyalatú cimpákban. Feltűnni, érvényesülni, főleg dúsan boldogulni. ezt remegte az orrocska, amikor végigsietett az utcán. És ehhez képzeljük az alattomos, hosszú fekete pillájú szemeket, amelyek mindig alázatosan le voltak sütve, mintha valami nagy bánatot vagy elmerengést rejtegetnének! Tudatos ártatlanság, szinte fitogtatott érzelmesség és szűziesség lakott a szemekben, amelyek a habfehér szemgolyóban fekete gyöngyként úsztak. Az ember (ebben a korban) elgondolkozik az ilyen kacérkodó szomorúságot, rejtett ravaszságot és kegyelmet kérő szemeken, amelyek az egész férfivilágtól gyöngédséget, jóságot, megértést kérnek, míg ha a nőre szegeződnek ezek a szemek, tudnak gúnyt, fölényt, megvetést is kifejezni. Úgy tudott nézni a fekete lányszem, mintha azt a hitet akarná felkölteni, hogy ő az egyetlen hasonlóság nélküli szempár a városban. Többnyire persze rejtőzködtek a hosszú szempillák fátyolai alatt mintha az ékköveket utánoznák, amelyekből a kevésbé értékeseket szokták a mindennapi megtekintésre a kirakatba helyezni. Az utcán senki sem nézhetett bele a szemekbe, (már nagyon korán kezdett erre vigyázni Mária) sőt jobban elrejtőztek a kíváncsi tekintet elől. Méltatlankodva elbújtak, mint némely virág kelyhe becsukódik az érintésre. - Ha egy sokat kószált táncosnő vagy egy háromférjes asszonyság játszik így a szemével: bizonyosan nagyot nevetünk az ócska kacérságon. De egy félig-meddig még gyermekded lánynál tapasztalván a szemnek e lidérc-játékát, e cifra, számító használását annak a hatalomnak, amely a legtöbb nő tekintetében megvan: bizony ott felejtjük a gondolatunkat bármilyen bölcsek vagyunk.

Mária szeme már tizenöt esztendős korában ki tudta fejezni mindazokat az érzelmeket, amelyekért a királyok valamikor háborúba mentek, a költők verseket írtak, a tolvajok bemásztak az ablakon. Olyan sugarai, villanásai voltak ennek a szemnek, amelynek láttára a kuruzsló vénasszony közelebb hajlik vetőkártyáihoz és biztosabban látja a szerencsét vagy szerencsétlenséget jelentő kártyákat. Volt ebben a szemben valami aranyfény is, Makely mintha messzi, földalatti kincsek fénye volna, amely kincs valamerre várakozik. De fekete is volt ez a szem, mint az ópium füstje, amellyel boldogtalan férfiak kábítják magukat. És mély volt ez a szem, mint a távoli táj felett mélán leboruló éghajlás, ahová, nem tudni, mi okból, vágyakozunk. Komoly, biztató is volt ez a szem, mint azok a szemek, amelyeknek kedvéért beteg férfiak halálra dolgozzák magukat, a bűnösök vallomás nélkül állnak az akasztófa alá, a bujdosók visszajönnek az erdőkből, bár a fejükkel játszanak. - És az Andrássy-úton az akkori férfiak (mert ez éppen divat volt még e korszakban) elölről, hátulról, a túlsó oldalról és a lovaglók útjáról kísérgették a gyermeket, aki egyetlenszer sem vetette fel a tekintetét, mintha még nem érkezett volna a háta mögé az a bizonyos, akit várt.

És e régi, felejthetetlen években, amikor a férfiaknak szokásuk volt apróra megvizsgálni a nőket, mint valami csodálatos növényeket, sok jelentőséget tulajdonítottak Mária hajának, amelyről nyilvánvaló volt hogy akkor növeszti meg és olyan hosszúra, mint Csillag Anna, - mily boldog ember lesz az, aki valaha e selyemzuhatagban megfürösztheti az arcát! - még többet gondolkoztak Mária csukott, szenvedélyes, sápadt ajkain, amelyek olyan gyöngédek, színtelenek voltak, mint a tavasz virágai, amelyek még nem érezték a nap szerelmetes csókját, de majd egyszer megnyílnak ez álmodozó virágszirmok hosszú-hosszú csókra, mint a tenger csókolózik a holddal és valahol az erekben érni kezd a bizonyos vérsejt, amely majd pirosra, bágyadttá, harapnivalóvá teszi az ajkat...vajon, hol jár az a férfi, aki először csókolja meg a virágszájat? talán meg kell neki halni az első csók után, talán a mennyországba jut, - mint akkoriban gondolták még a férfiak, mikor egy lány érintetlen szájáról volt szó.

Hát még Mária arc-színéről mennyit tudtak a fényes cilinderű gavallérok, akik pepita-nadrágukat akkoriban az Andrássy-úton mutogatták!

A nőneveldétől a Rózsa-utcáig mindig akadt bámulója e keletiesen sápadt, szív alakú arcnak, mint valami idegen aranypénznek, amely a város garasai közé hullott. Megnézte ezt az arcot a büszke Forinyák tábornokné, akinek szépsége akkoriban már hanyatlóban volt, kihajolt piros kerekű fiákeréből a vöröshajú milliomos-lány: Freystädler Flóra, akit sokan a legszebb zsidólánynak mondanak ez időben Pesten.

"Vajon mivel festik ennek a kis betyárnak az arcát?" - kérdezgették azok a bizonyos hervadt asszonyságok, akik vénségükre, cudar élet után mindenkit meggyanúsítanak a városban.

De persze, hogy másként gondolkoztak az akkori Budapest avarjai erről a gyöngyház-fényű, szenvedő, liliom arcszínről! Ők azt vélték, hogy e fehéres, sápadt szín alatt a szenvedély és a vágy tűzhányója lakik, amint ez a körülmény köztudomású minden sápadt-arcú nőről. Vezúv ez az arc, amelyet most belepett a szűz hó. Még a rosszmájú, púpos borbély is, aki az Oktogonon rosszat mondott minden nőről, aki a téren végigment, megdicsérte a Mária arcszínét:

- Csak az a bajuk az ilyen arcoknak, hogy hamar megduzzadnak, ha netán szereti a bort az illető. Vagy esetleg korán megsárgulnak, mint a dohányszita, - vélte a borbély, midőn boltjában többen is lesték a híres szép leány jövését-menését.

Hát még a járása: az a táncos, könnyed, viráglépés, amelyre még a legjobb táncmesterek sem tudják megtanítani a nőket, hanem az velük születik! Az a kétfelé vetett lábfej, amelyen úgy ring-ringatózik a derék, hogy a férfiak az Andrási-út túlsó oldalán is megállnak! Azok sem tudnak mindig így lépni, akik az Operaház első négyesében táncolnak, hát még azok a kis tömzsi asszonyságok, akik már abban az időben is többségben voltak pesten és elhitték a közvéleménnyel, hogy csak a molett nő tud igazán szeretni.!

- Csípjél nekem egy gavallért! - könyörgött néha a szeplős Ganzl Elvira, amikor az iskolából hazafelé mennek.

- Csípjen egy gavallért nekünk Mariska, - suttogták a Rózsa utcai varrólányok, akik estefelé sétálni vitték Máriát.

és Mária felvette a szemét, amelyben tündökölt a nagyvilágias Pest minden szépsége, vágyakozása, ragyogása, mint a nyolcvan ötödiki kiállítás után tanult meg ebben a városban nézni és járni a legtöbb nő. Mária felvetette a szemét, mint a nyerő Bazilika-sorsjegye felmosolyog a kőnyomatú nőalak a szerencsés tulajdonosra. Rávillan a pepitanadrágos férfiakra, mint a görögtűz ragyog fel esténként a városligeti tó felett, a sötét égboltozaton. Elmosolyodott, mintha Rezső trónörököst vagy Károlyi Pistát vélte volna a háta mögött...És Ganzl Elvirát másnap már ibolya bokrétával a gomblyukában várta a Köröndnél Podmaniczky Frigyes és az Alföldi vadászok tanyáján című regényét finom ajánló sorokkal ellátva adta ajándékba a kisasszonynak.

De Pest még kisváros volt, éjszakánként a Rózsa-utcáig elhallatszott a vasúti mozdonyok füttye a nyugati pályaudvarból, a kenyér dagasztáshoz beigazított ébresztő órák a nagy csendességben, amely a város felett hajnalonként honolt, a szomszéd ház lakóit is felköltötték, a pletykás városban harmadnapra már a polgár-családoknál is beszélték, hogy a híres dívát egy kád franci pezsgőben fürdették meg a Casinóban és fürdés után a meggyarapodott mennyiségű pezsgőt vidáman itták urak és fiákeresek, valamint az is tudták a városban, hogy szarvashegyi Mária olyan ártatlan, mint a rózsaszál szent Margit kertjében.

Vajon mi volt az oka, hogy a kisvárosias pesten egyetlen rossz szó sem hangzott el a nevezetes kisasszonyról? Nyilván az emberek jobbak voltak, mint manapság, azonkívül ismerték sokan Mária anyját, akinek jövőbe látó szeme volt és keresztül nézett a csonton, húson, betegségen. Ó, hány boldogtalan szerelmest, szívbajost, epebajost gyógyított meg Pesten ez a derék asszonyság, arról csak azok tudnának részletes vallomást tenni, akik már odakinn fekszenek a különböző temetőkben!

Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmundné, 1848/49-es honvédszázados és m. kir. telekkönyvvezető özvegye, - mint a hétágú koronával díszített névjegy mondta a jeles hölgy nevét: kártyavetéssel, bűbájossággal és hasonló mesterségekkel foglalkozott a Rózsa-utcában. Mit is csinálhatott volna abban az időben egyebet az özvegyen maradt, előkelő asszonyság, aki családi származását rokonságba tudta hozni egy régi bárói famíliával is? Talán mosni vagy varrni járt volna, hogy gyermekeit felnevelhesse? Kitanulhatta volna a kalaposságot vagy a szabászatot, mint annyian mások, akik férjük helyett annak elárvult, kiszáradt csizmáit ölelgették az évfordulókon? Vagy kiült volna a városligeti Bellvű kerti asztalkái mellé kifestett ajkú leányaival, mint sok jobb sorsra érdemes dáma, aki a szerelmi közvetítésben lelte örök-asszonyi örömét? Talán még ez a legutolsó és a világ fennállásáig divatban maradó, nőies foglalkozás tetszett volna leginkább Edmundnénak, mert hiszen Pesten ez nagyon szokás volt ebben az időben azokban a körökben, ahol a megkopott családi címerhez nem maradt már ezüstkanál és a házmester fertálykor azokon az ajtókon dörömbölt legtöbbször, amely ajtókon koronás névjegy volt kiszögezve!

De élt még egy öregasszony a házban, az egykori Szarvashegyi Fácánkúti Edmund édesanyja, aki túlélte minden gyermeke halálát, tíz esztendő óta ágyban feküdt, csaknem száz esztendő volt és csak azért imádkozott, hogy menye, Edmundné ne verjen vasszöget hátul a koponyájába, mint az ilyen öregasszonyságoknál siettetni szokás a halált. Nagyon ravasz, nagyon okos, sokat próbált öregasszony lehetett ez a százesztendős asszony, mert kieszelte magában, hogy az emberek butaságából is meg lehet élni. Jósolgatni kezdett, - mikor még a gyermekek kicsinyek voltak és a szomszéd szobában tanultak - betegségeket gyógyított, tanácsokat osztott szerelmi zűrzavarban, bánatban, öngyilkossági vágyban. A kuncsaftokat maga Edmundné szedegette össze a Rózsa-utca és az Andrási-út környékéről, amikor is fejkendőt tett a homlokába, cselédszoknyát vett magára és megszólongatta azokat a szerencsétlennek nevezett nőket, akik a kávéházak világos ablakai alatt egész éjjel várják a vőlegényüket, akik ledéren kacarásznak a gázlámpák tövében, de sokáig elálldogálnak a temetési vállalkozó kirakata előtt, honnan ünnepélyes érckoporsó és koszorú mered az éjféli utcára, akik délutánonként a salétromos udvarok vaskorlátaira dőlve, könnyezve hallgatják a kíntornás szomorú keringőjét vagy a messze földön széphangú vak-koldus éneklését és odabenn már ázik az öt pakli kénes-gyufa a panorámában nyert, virágos vázában. Ezek a nők voltak első pártfogói a "százesztendős asszonynak." És az asszonyság a vas-szögtől való félelmében oly gyönyörűeket hazudott az élet elbukottainak, hogy azoknak nyitva maradt szemük-szájuk. Edmundné vacsora előtt mindig elhozta a "százesztendős asszonyhoz" azt a két-három vendéget, aki néhány hatosával rótta le köszönetét a jó tanácsért, vagy még szebb jövendőért. A hatoskákból megélt másnap a család és a százesztendős asszony ilyenformán jó darab idegi halogatta halála napját...Ki tudná pontosan megmondani, hogy miből éltek az emberek, akik nem haltak éhen? Ki tudna eligazodni azokon a rejtélyes körülményeken, amelyek a mindennapi kenyérhez segítenek? Ki tudja az életet oly pontosan, mit a szegény és a beteg?

Körülbelül két évig tanul Edmundné az anyósa mellett babonákat, álomfejtéseket, emberekkel való bánásmódot, ravaszságot és csalafintaságot. Akkor végleg megunta az öregasszonyt, aki bizony nem volt a legkellemesebb lakótárs. Egyszer-kétszer elment a városházára, hogy vinnék el az öreget az ispotályba, de senki se törődött a fonnyadt, hervadt Edmundné kérelmével, tehát segített magán, ahogy tudott: nyitva felejtette az ablakot egy téli este...

Mikor mi megismerkedünk Szarvashegyi-Fáczánkutiékkal, már bizonyos mértékben rendben van a szénájuk. Edmundné rendes hópénzt fizet a kerületi kapitánynak, mint akár azok az asszonyok, akik tiltott mesterséggel foglalkoznak. Klientúrája kiterjedt az egész fővárosra, gyógyító teák, szépségcsináló szerek, szerelmi bájitalok mellett különösen kereskedik egy balzsammal, amelyet megöregedett férfiaknak melegen lehet ajánlani. Volt fejtető bájitala, varázsvesszője, mindentudó kötőtűje és lyukas köténye. De mi volt mindez, ha a vetőkártyára, vagy a többi gyönyörű babonákra került a sor! Az álmokat megfejteni, a tenyerekből olvasni, a belső gondolatot meglátni, a távolba nézni, hírt hozni a halottakról, megkötni a férfiak erejét és a nők hűségét, a jövendőbe biztos pillantást vetni: senki így nem tudott, mint Szarvashegyiné. A nők, akiknek valaha sikeresen jósolt, már a hajadon leányaikat vitték hozzá, hogy azoknak is mutassa meg a holnapot és még mindig úgy emlegették őt, mint hajdanán: a "Százesztendős asszony."

...Körülbelül ezeket tudta meg Szuhay Benedek, a budai háztulajdonos a Szarvashegyi-családról, amikor az alagútbeli kaland után valamely kiszámíthatatlan kényszer következtében Pestre rándult és felkereste a Schimmelpfeng-irodát, ahol mindenkiről tudtak adni információt bizonyos pénzösszeg lefizetése után. Itt tudakozódtak az egykori Pesten a gondos szülők leányuk udvarlóinak múltja után, itt tudta meg pontosan a vőlegény apósának vagyoni helyzetét, itt kérdezősködtek a kereskedők adósaik után, a Singer-féle varrógép részletfizetéseit innen irányították, itt tudta meg a jegyes, hogy hány gyereke van vagy volt menyasszonyának, itt jöttek-mentek titokzatosan azok az öreg izraeliták, akik már egyebet sem tudtak, mint pipázni és más emberek vagyoni viszonyait kifürkészni, Schimmelpfeng alkalmazott öregasszony képében női detektívet, ez az iroda nézett be titokzatos összeköttetéseivel az akkori Családi Naptárak lapjaihoz mellékelt Kiadás és Bevétel rovatba, a kislány szívébe, a gavallér májába, a csukott szobába, az átjáróházak udvarán adott randevúkba, a selymet lopó kereskedő segédek kamrájába, a bankár feljegyzéseibe, a hálószobákba és Szarvashegyiné vetőkártyáiba.

Szuhay Benedek lefizette a kellő pénzösszeget, eltette a kapott cédulát, (amelyen röviden ennyi volt felírva: "semmi összeg hitelezésére nem jó"), hazaballagott Budára és egész időn át azon csodálkozott, hogy Kálmánfi Kálmánról, a gazdag Kaszelik-unokaöccsről egyetlen szóval sem emlékezett meg a mindentudó Schimmelpfeng. Elhatározta, hogy az egész dolognak nyomába jár. Mert a föld alól jött lányok látogatása után következő napon, amikor fáradalmait akarta kipihenni a pamlagon, egy hajfésű oldalba szúrta. A fésű Máriáé volt.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- Kis regény - (2)
IV. Hol laktak a szép lányok?

Az a múlt századbeli ember, aki ennek a történetnek már több fejeztében előlépett, természetesen nem falaztatta be a háza alatt elvonuló rejtek utat, amint azt feltette magában, hanem sokkal több időt ötlött a pincében, mint azelőtt. Holott a kerkáply-féle gellérthegyi szemelt szőlőből való bor így március táján már olyan tiszta, mint az üveg, semmiféle teendő nem szükséges a bor életben tartásához, bármilyen gyanakodva szemlélgette az öreg uracska a mécses lángján át a bor színét. (Bizonyosan jobban jár valaha Szuhay uram, ha fiatalabb korában a borok életteljes színe helyett azokat a rózsákat nézegeti, amelyek esetleges felesége arcán nyílnak a zúzmarás ablak mögött a fűtött szobában. Vagy még többre viszi, ha megtanulja, hogyan kell azokat a gombocskákat, kapcsocskákat megtalálni, amelyek kisgyermeke szoknyácskáját megerősítik, hogy az ne csüngjön. De a legtöbbet akkor tanult volna, ha életében szemügyre veszi azokat a fodros kis alsószoknyácskákat, hímzett ingecskéket, amelyek az öregasszonyok bő barhent-nadrágjai mellett a kifeszített kötélen száradnak, röpködnek a márciusi széllel, még a legvénebb budai házak udvarain is.) Szuhay a bor színében mindig csak egy vállfűzős, meztelen karú leányt látott, aki az ő hálókabátján taposott és nem törődött azzal, hogy az üvegajtó horgolt függönyén át meglátják a szomszéd szobából. - Így válik némely ember élete csendes sóvárgássá valami elérhetetlen után, amelynek létezését azelőtt nem tudta. Így lehetséges az, hogy fantomok költöznek a szivárványos, régi pohárba, amelyben eddig nyugodtan sárgult az évről-évre felhörpintett borok üledéke, a csiga pörgéséhez hasonlatos könnyed lépések hangzanak fel az ablak alatt, pedig csak sár van az utcán és a hajóskapitány evez a Mély Pincébe szokásos két decijére, a tükörben, amelyben valaki a haját igazította, néha-néha megjelenik egy szemtelen arcocska, amely nevet a fizika minden törvényein, akkor is előjön a tükör mélységéből, a tükör háta mögül, amikor nem várják az öreg gazdasszony bejön reggel és mintha szél ütötte volna nyelvét: nem lehet megérteni, hogy mit akar mondani, pedig talán éppen arról beszél, hogy valaki ismét döngeti a pinceajtót, mint azon emlékezetes délutánon...

Így szokott az lenni néha azokban a sárga fehér, szélkakasos, sárkányfős eső csatornájú, nyugodalmas ablakú, régi házakban, amelyek alatt néha elhordozgatjuk boldogtalan, reménytelen szívünk és azon sóhajtozunk, bár olyan öregek lennénk már, mint a ház gazdája és a megvető magány pápaszemén át néznénk a világot. Így történik az olykor a szép öreg emberekkel, akiknek minden szakáll-göndörödéséhez valamely varázslatot képzelünk, amely varázs megóvja őket a szörnyű fájdalomtól, az álmatlan éjszakától, a bolond beszédtől...akiknek vadszagú köntösében, vérhullámot nem ismerő szívében, csúnya szavakat kedvelő szájában, unott, ásításban, megvető nyújtózkodásában úgy megbízunk, mint jól kiszámított jövendőnkben...akiknek fájdalomtalanságát, tapló-szívét, ízes csemcsegését, délutáni álmát, együgyüségét és természetes észjárását a szerelmi rafinériákban és könnyedén, szívtelenül átélt szerelmi viszontagságait annyiszor irigyeljük...akikről azt hisszük, hogy szeretkezéseiket azokkal a nőkkel folytatták, akiknek vékony lábszárát a krinolin nevű szoknya takarta, harisnyakötőiken szalag himbálódzott, eberlaszting cipős lábukat soha sem emelgették szemérmetlenül és fülledtek, paprikások, borsosak voltak, mint a régi pajkos anekdoták...Ah, ezekről az öreg emberekről feltételeztünk minden rejtett és mai világon már nem ismert szerelmi élményt, miután ők azokat a nőket is ölelgették, azokkal is enyelegtek, azokat is dédelgették, akiknek szarkalábbá nőtt a hajuk a régi budai temetőkben, amely nők bizonyára mások, ízesebbek, kívánatosabbak, búfelettetőbbek, étvágyasabbak voltak a mai nőknél. Hogyan szerethetett Susanna vagy Emília a tabáni temetőben, midőn a nők még oly szemérmesek voltak, hogy az odvas fogukat is titkolták, lábvizet vettek este, hogy álmukban ne lássák a vetőkártyabeli szeretőt, legfeljebb utcai részeg emberektől hallottak disznólkodó szavakat a leeresztett zsalugáter mögött és fél bolondan, csapzottan, eszüket veszetten másztak fel a padlásra, ha a katona hívta őket...Milyenek lehettek e régi befőtt-ízek, e régi káposzta levesek, e tömjén-illatok a régi nők szájaiban, amikor elhatározták magukat a csókra? Ezt csak az irigylésre méltó öregemberek tudják, véljük. Pedig ők sem tudnak semmit.

Íme, Szuhay, akiről feltehetnénk, hogy hosszú életében hallott elég csalogató nótát, látott elég meztelen kart és lábfejet, amelyet a nők a budai ablakokból kinyújtogattak, evett elég tyúkból és kakasból főtt levest, amelyet azért főztek a nők szerelmeseiknek, hogy azok szép gömbölyűre meghízzanak, akiről feltételezhetnénk, hogy volt részük szerelmi tűzben a nagymosás környékén, ahol az úrnők derekai együtt ringanak a cseléd asszonyokéval, szüreten, ahol a leggömbölyűbb lábszárú menyecske tapossa a kádban a fürtöket, a gellérthegyi búcsún elbújt a bokrok mögé, hogy alaposan kilesse a polgár lányokat akkor, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket, a templom ajtóban, midőn kiimádkozva, felfrissülve, szomjasodva a napsugaras utcára lépnek, - lám Szuhay sem tudott egyebet, mint azt a kis fésű-darabot szemlélgetni, amely egy ásítás alkalmával oldalba nyomta. Még ha egy királynőé vagy szentté vált hölgyé lett volna fésűcske! De csak egy erőszakos, lobogó, vadkedvű leányzóé, akinek kacérkodásait, mosolyait és bánatosságait ismerni kellene minden férfinek, mint a zsebét. No nem baj, Szuhay, majd nyomodban leszünk, amikor a tüzes kályhát kezded csókolgatni.

Szuhay természetesen özvegy Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmundnénál igyekezett tisztelegni, mert úgy tanulta, hogy az anya szobáján át visz a legegyenesebb út a leány imakönyvéhez.

Mária nyitott ajtót, amikor Szuhay a rózsa-utcai házban kopogtatott. Piros szalag volt a lány hajában és piros papucs a lábán.

- El ne áruljon, mert a Dunába ugrom, - suttogta szenvedélyesen Mária.

Szuhay Benedek elhitte neki, hogy megteszi azt, amit ígér.

- Anyámat keresi? - folytatta Mária a már ilyenkor megszokott mondókát. - Anyám nincs Pesten és különben sem foglalkozik már sem jóslással, sem gyógyítással. Régen abban hagyta ezt a tréfás mulatságot, miután a bolond emberek komolyan vették.

Hangosan, pergő nyelvvel mondta el a leány az üzleti mondókát, aztán Szuhay fülébe súgta:

- Csak menjen be a szobába...

Egy sötét, udvari szoba volt a várakozó hely, ahol nappal is olyan homály volt a dohánybarna függönyök miatt, hogy a vendégek nem ismerhették fel egymást. Különben is az ajtót nyitogató lányoknak gondoljuk volt arra, hogy egyenként bocsássák anyjuk elébe a kuncsaftokat. Elküldték őket sétálni az utcára.

Amint bezárult az udvari szoba ajtaja Szuhay mögött, felnyílott egy ajtó az előszobában és Szarvashegyiné a konyhából kidugta borzas, ősz fejét, amelyet már állandó hanyagságból nem festett se vörösre, se feketére, mint fiatalabb éveiben.

Mária megzavarodva állott az előszoba közepén.

- Nos? Felelsz már végre? - kérdezte türelmetlen, dühös suttogással az öreg nő. - Ki az?

Mária vállat vont.

- Azt hiszem: egy szerelmes öregember.

- Gazdag? Felelj, te béka!

- Amolyan budai féle. Talán nyugdíjas.

- Küldd el, nem érek rá, - szólt a jósné, aki szeretett saját gyermekei előtt is bizonyos tekintélyt tartani. - De várj. Majd megnézem magam, hátha tévedtél.

Pedig Edmund özvegye igen jól tudta, hogy életrevaló leányai nem szoktak tévedni az emberek megítélésben. Itt nőttek fel ők ebben a házban, ahol senki se mondja meg belépésnél az igazi nevét, sem családi körülményeit. Hiszen azért jönnek a jósnőhöz, hogy az mindent kitaláljon. Titokzatosan, hazugságokra jó előre felkészülten, burkolva valódi énjüket lépik át a küszöböt, mert hátha igazat talál mondani a "százesztendős asszony." De a Szarvashegyi-kisasszonyok úgy voltak nevelve, hogy a cselédje ruhájába átöltözött úri dámát is nyomban felismerték. Sokat nevettek a civilbe öltözött katonatiszteken és a lefátyolozott arcú vidéki asszonyságokon, akik már az előszobában elmondják, hogy mit akarnak: szép arcbőrt, szép férjet, jó termést.

Amíg Szarvashegyiné megcsinálta szokott hókuszpókuszait, kivetette a kártyából, hogy az illető rövidesen megnősül, kockát kevert, tenyeret vizsgált és éppen dicsérni kezdte azt a szív-vonalat, amely hosszú boldogságos életet mutat az illetőnek, Szuhay uram csendes hangon megszólalt:

- Én ezt mind magam is tudom. Arra vagyok kíváncsi, hogy megtalálom-e a kincset, amely házam alatt van elrejtve. Azt mondták nekem asszonyságról, hogy éppen úgy lát a föld alatt, mint a föld felett.

Szarvashegyinének felvillant szürke, barátságtalan szeme. Ez az ő embere, az ilyen látogatókat szereti. Ez még bolondabb a szerelmesnél is.

- Tehát valami kincset keres a tekintetes úr? - kérdezte összehúzva a szemét Edmundné és megismerte a budai agyagot a Szuhay cúgos-cipőjén. - Talán budai ember a tekintetes úr?

- Ha úgy tetszik az asszonyságnak, mondjuk, hogy Budáról jövök, de jöhetnék akármerről a világon - felelt igen egykedvűen és csendes hangon az "illető" - Én az az ember vagyok, aki nem hisz semmiféle babonában, azért ne is mondja nekem az asszonyság se a kincsásóknak való eljárásokat, se az akasztott ember kötelét, se a méhmagzat kisujját, amelyet az összes álmoskönyvek jónak mondanak a föld alatt rejtőzködő kincs feltalálásához. Én valami olyan álom útján akarom megtudni annak a kincsnek a helyét, amelyet más álmodik és álmában nekem elmond.

- Az nagyon nehéz lesz, - mormogta Edmundné és azt számítgatta magában, hogy mennyit érhet az a smaragd, régi gyűrű a kopott uracska kezén, amely gyűrűt Szuhay uram ez alkalomra az ujjára húzott.

- Ez a gyűrű éppen a kincsek közül való!

Edmundné felszisszent:

- Tehát már talált az úr kincset a föld alatt?

Amíg az asszony a gyűrűt forgatta kezében, Szuhay uram csendesen, egyszerűen, minden ravaszkodás nélkül terjesztgette elő mondanivalóját.

- Különösnek látszik, hogy okos ember létemre nem Pulszky Ferenchez, hanem egy szerelmi bájitalt kotyvasztó, elme-sötétséget terjesztő, babona gyártó asszonysághoz fordulok az ügyemben, de mindjárt megérti az asszonyság, ha elmondom a dolgot némi részletességgel. Én magam is tudós ember vagyok és több betűt olvastam régi könyvekből, mint ahány betű manapság az új könyvekben található. Tudom, hogy mindig akadtak hiszékeny bolondok, akik könnyű szerrel akarván meggazdagodni, azokra a különböző kincsekre pályáztak, amelyeket a régi emberek elrejtettek. Ezek az emberek abból a feltevésből indultak ki, hogy valamikor, a régi időkben sokkal több arany, drágakő volt a földön, mint napjainkban, valahol tehát el kell dugva lenni az eltűnt aranynak, drágaságnak.

- Hová lett például az a sok aranypénz, amit akár a régi magyar királyok verettek, Mind el nem kopott a használatban, valamennyit nem olvasztották be, hogy új tallért verjenek belőle és alig néhány darabba maradt mégis belőlük. Valahol valamerre meg kell lenni annak a sok aranypénz egy részének, amelyet annyi sok századéven verettek a budai királyok, hisz a bányák évről-évre ontották a kibányászott, új aranyat.

Edmundné, aki az "illető" elbeszélése alatt sóvárogva forgatta a régi gyűrűt, mint ez bizonyos lelkületű nőknél szokásos, most felsóhajtott:

- Nekünk is volt sok családi ezüstünk.

- Azt mind meg lehetne találni a zsidónál, ahová elzálogosították, - felelt kurtán Szuhay úr. - De a földszínéről eltűnt rengeteg arany nincs mind a zsidók kincseskamráiban. Igaz, hogy sokat összegyűjtöttek, mert nagyon kedvelték ezt a komoly ércet, amelyből a nők öröme, a férfiak bűne és a királyok hatalma táplálkozik, de még a zsidók se dughatták el úgy az aranyat, hogy az néha el nem szökött volna tőlük.

Edmundné visszaadta a gyűrűt, apró furfangokból, kicsiny ravaszságokból, alattomos érzésekből kitelt élete nem adott neki semmi tapasztalatot, hogy tudjon kezdeni valamit ezzel a kopott úriemberrel. Mi haszna van neki a föld alá rejtett kincsekből, azok úgy sem arra várnak, hogy ő (vagy pedig valamelyik lánya) megtalálja! Mondjon el az öregúr valamely bonyodalmas álmot, kínzó testi betegséget, szerelmi nyavalyát: majd megmutatja Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmundné, hogy nem hiába tett szert hírnévre a foglalkozásában!

De az öreguracska csak üldögélt a jósnő szobájában, a tenyerébe hajtotta az állát és ügyet sem vetett arra, hogy lakk-cipő ropogása hallatszott az előszobából. Az ócska, kopott bútorok, amelyek egyformák a legtöbb pesti házban, elbújtak a homályban, ezek a szalmaszövésű székek, a sarokban alvó varrógép, a fényezett ajtójú szekrény és a jósnő maga is csendesen ásítottak.

- Mennyit szokás fizetni egy látogatásért? - kérdi végre mogorván a vendég.

- Tetszés szerint, - felelt ártatlan arccal a jósnő, mire Szuhay uram egy zöld hasú ötforintos bankjegyet kotorászott elő a levéltárcájából és a jósnő elé helyezte.

Ettől a szokatlan nagy ajándéktól felvidult Edmundné szórakozott tekintete:

- De hiszen még el se mondta uraságod, hogy miben lehetnék szolgálatára?

Az asszony izgalmában választékosan beszélt, mint akkoriban a kereskedelmi utazók vagy a pincérek.

Az "illető" megcsóválta a fejét:

- Az asszonyság semmit sem tehet, mert már látom, hogy bolonddá tettek, akik ideküldtek. Maga is annyit tud, mint a többiek, akik minden utcában feltalálhatók. Fővárosunknak még sok fejlődni valója van ezen a téren is. Ma, Pesten is lehetnének olyan híres asszonyok, mint Párizsban, akikről az újságokban annyi sokszor olvasunk. A mi jósnőink csak arra valók, hogy búcsúra járjanak Mária-Pócsra és füvekkel bolonddá tegyék a parasztot, ha tehene felfúvódott.

- Kérem, kérem...Nálam jól lesz kiszolgálva az ősrégi, legmagasabb arisztokrácia is.

(akkoriban ilyen nyelven beszéltek Pesten az új emberek, akik vidékről jövet itt exisztenciát kerestek: pestiesebben a bennszülött pestinél.)

- Urasága annyira sem tárta fel előttem szívét, hogy megemelje a kártyáimat, egyszer felém, egyszer maga felé, a harmadik emelés pedig az ablak felé, ahol az van, akinek a gondolatát tudni akarja. A tenyérből nem lehet mindent látni, az álomból sem, de nincsen olyan féltve őrzött titok a világon, amelyet az én kártyáim meg nem mutatnának, ha jól megrázom őket.

- Hát vesse ki, hol van nagy Lajos kincse, - vetette oda kurtán Szuhay.

- Ki az a nagy Lajos? Miféle kincset emleget az úr? Ellopták azt a pénzt magától, vagy elveszítette? Gyanakszik valamely szomszédjára vagy cselédjére?

- Igen, gyanakszom valakire, - felelt határozottan az öreg úr. - Valaki ellopta tőlem azt a kulcsot, amely a kincses ajtó zárját nyitja.

Miközben Szuhay uram beszélt, élesen szemügyre vette a jósnő arcát. Hátha tud valamit annak a keresztfejű rézkulcsnak az eltűnéséről, amely akkor vesztett el a szobájában, amikor az ő leányai ott vizitben voltak. De az öregasszony oly együgyű volt, mint babonái. Rázta, forgatta kártyáit, érthetetlen szavakat mormogott, mintha egy láthatatlan lényt kérdezgetne, - végül egy kártyát az asztal közepére vetett. A sarokból szitát vett elő és valami port szitált a kártya fölé. Félszemmel jódarab ideig nézte a kérdéses kártyát, mintha feleletet várna. Végre megszólalt a kártya:

- Egy nő volt a tolvaj. Lehetne barna is, lehetne szőke is.

- Talán mind a kettő, - felelt elgondolkozva Szuhay és menni készült.

Szarvashegyiné kinyújtotta sápadt kezét és az öregúr karjára tette:

- Most már maradjon, mert meg akarom mutatni az uraságnak, hogy nem érdemtelenül élvezem én azt a bizonyos hírnevet, amely Pesten körülvesz. Majd kirakom a kártyát, aztán magának nem kell szólani semmit, bólintani se kell a fejével, ne is bizonyítson a szemével, csak azt tegye, hogy visszaveszi az ötforintosát, ha úgy látja, hogy nem érdemeltem meg. Én tudom előre, hogy máskor is eljön hozzám.

A kártyavető nő oly hevesen beszélt, mintha a saját tudományától volna felhevülve. Még a hangjának se volt már olyan kongása, mint a hamis húszasnak. Öreg hárfa pattogott, sárgult elefántcsontos fuvola fulladozott suttogó szavában, mintha az egész életét feltenné, hogy a kártyáiból megmondja az igazságot.

Az öregúr fanyarul mosolygott, mint az ecetfa. A nyelvén gorombaság volt, de a kabátja, - mint ebben az időben a legtöbb úri szabású kabát Pesten, - az aggnő iránt udvariasságot parancsolt.

Szarvashegyiné habozás nélkül rámutatott a kártyára:

- Látom, hogy az ön szíve felett egy régi, foltozott bugyelláris fekszik. A pénzt nem nézem benne, mert ahhoz nekem semmi közöm, de igenis látom a tárcának egy rekeszét, ahol gömbölyűre van kivágva a bőr és ott egy régi, női arckép fekszik, amelyhez egy darabka gyászfátyol is tartozik. Ez az arckép néha szokott önnel beszélgetni és megkérdezi, hogy van az egészsége, mit álmodott az elmúlt éjszaka, nem csalják-e meg az emberek? - amint ez már a régi képeknek szokása. néha kiszáll az arckép és helyet foglal egy széken és sokáig ott üldögél, anélkül, hogy szólna valamit. A ruháját nem látom pontosan, de bizonyosan foszladozik már a cérna a derékban, amellyel azt a ruhát varrták. A kezén egészen elhalványodott az aranygyűrű és fénytelen a koráll-nyaklánc, mint a betegek vagy a holtak nyakán. Lehetséges, hogy már nincs is az élők sorában ez a nő, de ön mielőtt idejött volna hozzám, azt hitte, hogy találkozott vele valahol, valamerre...Magában azt gondolta, hogy lám, eddig nem is volt tudomása arról, hogy annak a nőnek testvére vagy lánya maradt volna...lám, eddig sohasem jutott eszébe, hogy annak a nőnek másolata is maradhatott a földön, miután ő az égbe szállt...lám, eddig még csak álmodni se merte, hogy az életben még eleven alakban is viszontláthatja azt, akitől annyi év előtt megvált...Elindult tehát ön, hogy megkeressen bizonyos lábnyomokat és a lábnyomok elvezették hozzám, hogy mondanám meg én az igazságot, hogyan is áll ez a dolog. Hát ez a kártya nem hazudik. Az ön Gondolata sokáig fog vándorolni, mint az özvegy madár. Az ön Gondolata még többször megakad útjában, akár annál az arcképnél, akár annál a gyászfátyolnál, akár pedig valamely lusta székben, amely az emberek ruhájába azért akaszkodik bele, hogy éppen olyan lustává tegye őket, mint amilyen a tehetetlen szék. De az ön gondolata kiszabadul a kalitkából, ahová most be van zárva és sólyommadárként elérkezik arra a helyre, ahová neki menni kell. Visszaadjam a pénzt?

Szuhay paposan, hebegve szűrte a szót:

- Nincsen nekem semmi gondolatom, drága asszonyság. A pénzt pedig, amit kiadtam, nem szoktam visszavenni.

Amint Szuhay behúzta maga mögött az ajtót, fodorként libbent a szobába Mária.

- Ki van itt már megint? - kérdezte a kártyái felett gondolkozó asszonyság.

- Nincs itt senki. Én nyikorgattam az Ilonka új cipőjét, hogy menjen már az öregember. Az ilyenek sokat kérdeznek, keveset fizetnek.

- Nem mondhatnám, - felelt némi büszkeséggel Edmund egykori neje. - Megkerestem a cipődre valót is.

Mária megcsókolta a szürke kontyot.

- Te vagy a legdrágább édesanya...Most már csak azt mondd meg, hogy beeresszem az öregembert, ha újra jönni talál? nem adtál neki valami orvosságot?

Edmund özvegye elrakosgatta bűbájos kártyáit...Elnézően mosolygott lányára:

- Csak bánni kell tudni az ilyen bolonddal. Azt mondja, valami szekrény-kulcsot keresgél, amit elloptak tőle. A manóba! Tudom én, hogy más baja van a mókusnak.

Mária ravaszkodva nézett anyjára.

- Vajon?

Edmundné fölényesen legyintett:

- Szerelmes, mint az egész bolond, hóbortos világ.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- Kis regény - (2)
V. "Előttem a határ, utánam a zsandár..."

Mária a szék alatt, amelyen az imént az öreg uracska üldögélt: egy hajfésű darabot talált. Megismerte, hogy az ő fésűje, amelyet hanyagságból vagy fiatal nőknél szokás babonaságból, mint értéktelen tárgyat a Szuhay Benedek lakásán felejtett. Elpirosodott, mert nagy sérelemnek vélte a dolgot, hogy az öreg úr ilyenformán felmondta a gondolatbeli barátságot.

- Vessél nekünk kártyát, mama! - törleszkedett anyjához Mária, midőn este a konyhában mindennapi vacsorájukat, a kávés bögréket szopogatták.

Szarvashegyiné szívesen tett eleget gyermeki kívánságának, mert ilyenkor úgy érezte, hogy gyermekei hisznek az ő tudományában. Esténként ilyenformán kikottyantotta azokat a dolgokat, amelyeket napközben a látogatóitól hallott, mert mint afféle kis fantáziájú nő nem tudott egyébről beszélni, mint ami körülötte volt. Ez estén természetesen a kincsről volt szó, amelyről az öreg úr kérdezősködött. Szarvashegyiné sokszor megnyálazta hegyes ujjait, miközben házias csemcsegéssel, családi meghittséggel rakosgatta kártyáit, amelyek a kenyérkereső komótosságával terültek el a konyha asztalon.

- Azt mondja, hogy bizonyosan van kincs valahol elásva Budán... duruzsolt az öregasszony. - Ha megtalálnánk, legelőször is olyan nagy családi batárt vásárolnék, kövér lovakkal és öreg kocsissal, amilyenen az öreg Wahrmanné jár a Stefánia-útra. Fejkötőt viselnék és gyöngyös mantillát, amely harangozna, amikor járok. Ki látott már olyan úri dámát, akinek nem muzsikál a ruhája?

Szarvashegyiné elábrándozott kártyái felett, amíg a lányok felvetették az ágyát a konyhában. Ők maguk az udvari szobában aludtak...Azaz, dehogy is aludtak, hiszen mielőtt a házmester bezárta volna a kaput, a folyosói ablakoknak az üvegtáblái halkan megkoppantak, mintha éji lepke csapódott volna ide az éjszakából.

- No, te Sobri Jóska! - hangzott az egyik ablakszárny mögött a Mária hangja.

(Ilona, aki a zörejre felemelte fejét a díványról, csalódottan visszafeküdt. Vajon, hol jár Kálmánfi? az egyik hajfürtjét, amelynek babonás erejét már többször kitapasztalta, szorosan az ujja körül csavargatta. És erősen húzta a haját. Ezt a fájdalmat meg kell valahol érezni Kálmánfinak s ide kell sietnie.)

- Te Sobri Jóska, te, - suttogott Mária. - Megint egész nap csavarogtál. Hallottam az anyád hangját többször az emeletről. Csak olyankor szokott kiabálni, mikor te nem vagy itthon. Hol jártál?

- Kenyérkereset után is kell nézni, - felelt egy mogorva, de fiatalos hang. - A Májusi hendikep napján már tetőtől-talpig új ruhában akarok előtted megjelenni. Nem hiába Sobri Jóska nevem, nem hagyom magam víz alá meríteni ebben a tolvaj városban. Charlottenak "feltartva," hosszakkal kell megnyerni a hendikepet mai futása után.

- Már megint Sárlott? - susogott a lány. - Boszorkány az vagy versenyló?

A hang lelkesen felelt a folyosó sötétjéből.

- Már többször elmondtam neked, hogy Charlotte egy titok, amit csak néhány beavatott tud idáig Pesten. A hazai verseny szabályok szerint francia lónak nem szabad a mi pályáinkon futni, mert azok a paripák mind megannyi táltosok a mi verseny lovainkhoz hasonlítva. Charlotte pedig francia ló. Ma gyalog mentem ki alagra, hogy a lovat láthassam.

- Természetesen az apostolok lován jöttél vissza, mint afféle műkedvelő sportemberhez illik?

- Ördögöd van, Estella, eltaláltad, Estella.

- Miért nevezel Estellának. Az egy város Spanyolországban.

- Nem, Estella, a legjobb nőnemű csikó, aki valaha a földön zabot evett. Ő anyja Charlotteonnak, mint alagi nézelődéseim között egy fapipás embertől megtudtam.

Mária elkomolyodva ingatta a fejét.

- Nem szeretem a legújabb mániádat, Sobri Jóska, mert csavargóvá tesz. Jobban örültem, amikor lovászlegény akartál lenni a cirkuszban a Renz-kisasszony kedvéért, vagy "Katonaság-népség" voltál a Népszínházban, hogy Pálmait közelről lássad. A sportman-pálya nem való jó családból való fiatalembernek, azokhoz a gigerlikhez méltó, akik luftballont árulnak vasárnap délután, hétköznap a városliget bokrai között alusznak.

- Hát az öreg Blaskovics?...hát a fiatal Szemere?...hát Rohonczy Gida?...Azt hiszed, hogy minden lótulajdonos a versenyistállóban születik, mint a messiás? Nem, Estella, te tévedsz, amikor azt hiszed, hogy nem lehet alulról kezdeni a pályát. Minden életpálya nehéz. Lásd: Csávolszky, akinek négy fekete papáját mindennap látod az Andrássy-úton száguldani, valaha olyan szegény volt, mint a templom egere: saját maga hordta az újságát a pékhez, fűszeresekhez, tejesekhez és más korán kelő előfizetőkhöz. Gyakran mesélte ezt az apám, amikor még az Egyetértés munkatársa volt. - Így van ez a sport terén is. A minap a Kerepesi-úti Kincsem-kávéházban volt dolgom...tudod, azon a helyen, ahol a kávéslegény is ismeri a versenyszabályokat, ahová maga Sárkány úr, a Vadász- és Versenylap szerkesztője is eljárogat titkos tippekért...hát itt, a turf professzorai jól tudják, hogy Szemere Miklósnak egy fityingje se volt, amikor néhány év előtt megtelepedett az Arany Sasban. Szerencsére éppen atyafia és barátja Szombatfalvi Albert volt a detektívfőnök Pesten, az szerzett neki kölcsönt uzsorára, mint a professzorok mondják, kétszáz pengő forintot Árvaitól, a kecskeméti Ház vendéglősétől. Ebből a pénzből száz forintot tett fel tétre, száz forintot helyre a Szerecsen-utcai irodában. A Kincsem-kávéház főpincére szerint éppen Kincsem angliai győzelmére. Kincsem nyert és Szemere ettől a naptól kezdve gazdag ember lett. - hát Rohonczy gida? - folytatta neki hevülve a folyosói hang. - Legfeljebb korcsolya kereskedő lehetne a turf ismerete nélkül...

Mária kinyújtotta a kezét, mintha valakinek a szájára akarná tenni a tenyerét.

- Ezek mind nagyurak és nem a piarista gimnázium nyolcadik osztályos növendékei. Nem gyerek-emberek.

A hang megcsuklott:

- Ez a ő bajuk volt, későbbi korukban lettek gazdag emberek, mint én leszek. (Ezután ismét lángolni kezdett a suttogás, mint a réten futó tűz.) Mert én nem maradok szegény ember, még ha összedől a Bazilika...Elég volt látni szüleim nyomorúságát, boldogtalan atyámat, aki az írói pályán félig megvakult és anyámat, aki a színésznői-élet nyomorúságát hagyta el, hogy még nagyobb szegénységbe zuhanjon. Én sokszor gondolkozom, amikor nem tudok aludni. Lehet, hogy azért látom szomorúbbnak, de igazabbnak az életet, mert világ életemben szegény fiú voltam. Te, Estella, nálunk az volt a karácsony, amikor a papáról végre lecibáltuk a zöldre kopott szalonrokkot és újat tudtuk húzni a helyébe. Te, Estella, nálunk az volt a pünkösd, amikor a papa zsibárus-pápaszeme helyet vadonatúj cvikkert tett fel, amelynek zsinórját nem engedtük a füle mellé tenni, hanem kis csattal a mellényéhez erősítettünk, mint a gavallérok szokták. Nálunk az volt a születésnap, a húsvét, a szüret, amikor a papának végre egy konc miniszter-papirost vehettünk, mert szegénynek mindenféle marha levelek hátára kellett írni, ő ugyan azt mondta, hogy az igazi írók sajt-papírra írják a műveiket, de mégis megmosta a kezét, levágta a körmét, új tollat vett elő, amikor a finom, sima papirosokhoz leült. Pedig az én apám az ország egyik legjelesebb írója volt.

Mária sóhajtott:

- Te is író leszel. Az anyám kivetette a kártyából, a planéta megjövendölte: tintás lesz az inged és fésületlen a hajad. Hisz már most is szeretsz a kávéházban lebzselni.

A hang szemrehányóan halkult:

- Tavaly azt mondtátok, hogy színészvér vagyok. Szegény anyám megtiltotta akkor, hogy többé felétek nézzek mert ő ugyan elhagyta a pályát, de a színészeket tart földkerekség legelső embereinek.

- Táncos éhenkórászok. Szerencsére már nem jársz tapsolni a ligeti arénába.

Egy darabig hallgattak, a szobában is, a folyosón is. Az ódonház lépcsőin sötéten ment valaki, mint a kéményseprő.

- Nem az apád, - susogta Mária.

- Ó, ő még ilyenkor az Athenaum kiskocsmájában üldögél. Nem bír meglenni a nyomdafesték-szagú emberek nélkül. Én soha se fogok abban a csárdában az asztalra könyökölni, várván, hogy a szerkesztők elfogadják-e művemet vagy kajánul visszaadják. Mária, én a Casinóban fogok vacsorázni, ahol Berkes bandája vonja a taffel-muzsikot. Egyik oldalon Szemere koccintgat, a másikon Üchtritz Zsiga...Béla pedig csak nekem húzza, akár reggelig is mindig csak a te nótádat: Kék nefelejcs virágzik a tó partján.

- Rég elfelejtettél te engem, Sobri Jóska, - felelt nádi-hegedű hangon Mária.

- Soha, - duruzsolt a hang, mint az éji darázs, amely a sötétben is megtalálja a virág kelyhét. - Hiszen éppen a te kedvedért is akarok gazdag lenni. Ez most már nehezebb ebben a városban, mint azelőtt volt, mikor az első aranyásók jöttek Pestre, mert tele van a város ügyes és elszánt szerencsésekkel. Az én okos anyám sokszor beszélte, hogy tizenöt év előtt, amikor ők Pestre költöztek a vidéki vándorlások után, elég lett volna, ha szoknyája árával spekulál: telkeket kellett volna venni, de ők a Nővilág című lapot alapították kis vagyonkájukon. Szegény anyám sokszor emlegeti, hogy az ő harisnyájában őrzött márjásai mind arra kellettek, hogy Balázs Sándornak új nyakkendői legyenek, hogy csokrokat kapjanak a Rákosi színházának a táncosnői. Még Vajda János is a mi pénzünkön vett magának esernyőt. Ilyen a pesti szerkesztő sorsa. Még ha a pesti költők felsegélyezése helyett, a Nővilág pénzén telkeket vett volna anyám a Sugár-úton vagy akár azt csinálta volna, amit Bulyovszky Lilla, aki ügyesen kamatoztatta pénzét: ma enyém lehetne Charlotte, nem pedig a Comp. Matchlesé.

- És a rózsa-utca? és a szegény Mária? - settenkedett a pajkosan érzelmes hang az ablakból.

- Csendesen, Estella, - esengett most az ifjú. - Csak te el ne felejtsél engem, mikor nagyon szomorú vagy, dúdold el a Kéknefelejcs nótát és akkor én eszedbe jutok, akárhol vagyok a világon. Mert nagy utak várnak rám, talán nem is láthatjuk egymást darab ideig. Én megyek a szerencsém után, mint mindenki ebben az új Kaliforniában. Most már tele van Pest hamis játékosokkal, svindlerekkel, tolvajokkal, nehéz előrejutni a boldogulás felé. Az anyámék idejében Pest tele volt jámbor, hiszékeny emberekkel, akiknek be lehetett adni minden maszlagot. Hitele volt minden jó fellépésű embernek, akár a szabónál, akár az uzsorásnál, akár a gazdag kisasszonynál. De most már ennek vége, mondja anyám, mert a vidékiek elözönlötték a fővárost. Aki vidékről pestre bátorkodik, az mind keményebb kötésű, ravaszabb észjárású, mindenre elszántabb, mint a bennszülött. Mert nem ám a kacskaringós uram bátyámok vagy az én apámhoz hasonlatos angyalok költözködnek Pestre, hanem legtöbbnyire azoknak az ivadékai, akiknek apaji pandúrok vagy betyárok voltak az "Alföldön." Ó, az én anyám nem hiába volt vidéki színésznő, jól ismeri az embereket. Csak ránéz valakire és a lába tartásából, az orra konyulásából, a szemének járásából megtudja mondani, hogy melyik vidékről jött. A székely góbék vágják a legártatlanabb arcot, amikor a vonatról leszállnak, de már a ideg rázhatja az egész Kerepesi-utat, amikor egy ilyen furfangos jövevény végig óvakodik a városon. Hát még a felvidéki urak maradékai, akik megannyi vásárlókként állítanak pestre, holott lyukas a zsebük, többet hazudnak az álmoskönyvnél és felfelé alkudoznak a boltossal, mert eszük ágában sincs fizetni!

- Ó, az én anyám jól ismeri őket, mert járt azon a vidéken, ahol azoknak az uraknak van pénzük, akiknek az apjuk juhász volt, bürgét lopott, zsidót ölt, megcsalta cimboráját, a komisz árust. És azoknak az uraknak nincs pénzük, akiknek apjuk egykor földes uraság volt s ők maguk váltót hamisítanak. Ilyen egész Magyarország. Aki itt lehunyja a szemét, annak lelopják a süveget a fejéről. Miért legyek én jobb, akinek az apám csak skribler volt, mint azok az elbizakodott, pöffeszkedő, szamár emberek, akik a börtönajtóra is predikátumos vizitkártyát szegeznek?

- Ugyan, hány esztendő vagy, Sobri Jóska, hogy ilyen bolond dolgok járnak a fejedben? - csengett a majálisi hang a sötétben, hogy Sobri Jóska darab idegig nem kapott lélegzetet.

- Én már huszonkét esztendős vagyok, mert a piaristák kétszer járatnak velem minden osztályt. Az apámnak anarchista híre van, mióta kicsöppent az Egyetértéstől. Előbb-utóbb bezárják, meglátod. Pedig a legjámborabb ember a világon, aki a légynek sem vét. Ha békében hagyják: mindig a honleányoknak való újságról, mindenféle hölgyfutárról ábrándozik, nem tud kiábrándulni abból a régi gondolatából, hogy Magyarországon a nővilág pártolja az irodalmat. Ő meg mindig ott tart, ahol már egyszer tönkrement. A hölgyvilágból szeretné kicsalni a konyhapénzt, vén asszonyokból kibolházni a prenumerációt, a hajadonokat rábeszélni, hogy ismét üljenek a guzsalyhoz, mert így pénzt takarítanának és előfizethetnének az ő újságára. Persze, a mai hölgyek nem igen hallgatnak az öregre, hiába bocsátja ki minden új esztendőben az előfizetési felhívásokat, hiába levelez azokkal az öregasszonyságokkal, akik munkatársaknak ajánlkoznak és az öreg dühében forradalmi kijelentéseket tesz. A rendőrkémek a múltkor besúgták Thaisz főkapitánynak, hogy az öreg részegségében meggyújtott egy papírbankót, amelyen Ferenc József feje van. Majdnem lezárták az apámat, de Pólónyi Géza szerencsére ugyanabban a házban lakik, amelyben a főkapitány, a Lövész-utcában s így kiszabadította a rendbontót.

Mária mindig csodálkozva hallgatta ennek a szenvedélyes, fantasztikus fiatalembernek az előadásait. Egyformán szegények voltak és mindketten az életüket, a nyakukat odaadták volna egy kis jólétért, szép új ruháért, egy valóra váltott álomért. Törley pezsgője már javában durrogott Pesten, de ők abból nem ihattak, Luczianovics, a bérkocsis ekkoriban tette fel az első gumiabroncsokat piros kerekű kocsijára, de abba csak Freystädler Flóra, a vörös milliomos lány ülhetett, ők gyalog jártak a beolajozott Andrássy-úton, ibolyaszínű fátyolt és illatszeres zacskót (Turnét) a hátulsó derekukon hordanak a nők, ragyog az élet, mint a lampion, Schmittely szerkesztő a Vénusz című újságba halikrával táplálkozó és selyemharisnyát viselő nőkről ír szép regényeket, sőt a szép pestmegyei főispánné, a galamb keblű Beniczkyné sem adja alább a gazdag grófnőknél regényírásait, mindenki jókedvű és gazdag a városban, a nők oly csinosak, mintha mindnyájan a kishíd utcai Klein Libornál fésültetnék hajukat és ők egy búskomoly rózsa utcai ház folyosóján lappangva beszélgetnek, reménytelenül, szerencsétlenül...

- Látott már ezerforintost Estella? - rebegte a fiú hangja. - Én se mai napig. Ma azonban szerencsém volt egyet pár lépésnyiről szemügyre vehetni. Olyan kövér asszonyok vannak ráfestve, amilyenek a Stefánia-úton kocsikáznak.

- Hol látta a bankót, Sobri?

- Természetesen a "gyepen." Péchy Andor adta át Reeves lóidomárnak. Ki tudná, mily célból? Ott kinn a gyepen nemcsak a paripák futkároznak, hanem az ezresek is. Én szívesen felmásznék a Mátyás templom tornyára is, ha ezer forintot kereshetnék! Miért nincsenek nekünk Emin pasáink, akik eltűnnek a legsötétebb Afrikában és nagy díjat tűznek ki feltalálásukra! Én gyorsabban járnék, mint a londoni hírlapíró, Stanley. Gondolkoztam már a háromszínű kandúron, a négylevelű lóherén a perpetuum mobilén, Ikarusz szárnyain, az örökifjúságon, a tojást tojó kakason, a sziámi ikreken, a patkányirtáson, a kék rózsán...mindenre, amire mostanában díjak vannak kitűzve. Semmi sem jutott eszembe. Azt hiszem, hogy végül falábakon, papírhengerben, óriási fejjel fogok sétálni az Andrássy-úton és a Royko-féle bajuszpödrő hirdetése lesz a hátamra írva.

- Kivéve, ha megtaláljuk a budai rejtekút kincseit, - sóhajtotta Mária.

Sobri Jóska hirtelen megmérgesedett és eleresztette Mária kezét:

- Már mondtam, hogy erről a butaságról ne beszélj velem. A föld alatt vannak holtak, de a pénzt már régen kiszedték onnan azok a kalandorok, akik valamikor éppen úgy elárasztották Budát, mint mostanában a galíciai zsidók Pestet. A zsidók régen megvették a gyertyatartókat, meg az ibrikeket a kincs ásóktól. Csak nem gondolod, hogy elmúlik annyi esztendő és ezalatt nem akad egyetlen ember sem a városban, aki mielőtt a Dunába ugrana, megnézi a régi királyok kincseit?

- Nehéz az odajuthatás. Talán senki sem tudja a titkot a vén Szuhayn kívül. Kálmánfi kétszáz forintot fizetett a titokért egy nyugalmazott levéltárosnak, - ábrándozott Mária.

Sobri Jóska most már olyan rideg lett, mint a kő. Indulatosságát alig fékezhette. Szikrázott a szeme a folyosó sötétségében.

- Máskor felpofoználak azért, amit most mondtál, - tördelte a szót, mint a kavicsot, mint a káromkodást.

Mélyen lélegzett, mintha nagy erőfeszítéseket tenne, hogy legyűrje magában a vérhullámokat, amelyek a torkát fojtogatták. Fiatal bika volt, amint felingerlődött...Mária nevetős, megejtő hangja sziszegett a sötétben.

- Tudom, hogy a kést keresed, amelyet szívembe döfnél. De nem mersz magadnál bicskát hordani, mert félsz magadtól, te Sobri, te haramia, te útonálló. Te nem tudnál oly nyugodtan az akasztófa alá állni és arcul ütni a Kozareket, mint Spanga, az országbíró gyilkosa. Neked csak a neved Sobri, de otthon a sarokba állít az anyád.

A folyosóról rekedt, elváltozott hang válaszolt:

- Most már elég legyen, te rózsa utcai ördög. Egyszer majd megfojtalak, ha sokáig ingerelsz.

- Csak ígéred, mert gyáva vagy, mint minden fajtád. Én nem félek tőled, mert senkitől se félek. Erősebb vagyok, mint te, akkor váglak földhöz, amikor akarom. Most már menj innen, mert ismét megbántottál paraszti természeteddel. Már többször mondtam neked, hogy olvasd el Kalocsa Róza könyvét, az "Illik? Nem illik?-et." Jó éjt, Sobri úr.

Az ember azt hinné, hogy ilyen civakodások után, amely fiatal férfiaknál és nőknél gyakoriak, legalább is a háznak kellene összedőlni, hogy a béke létrejöhessen. Ám akkor alig volna ép ház az új Budapesten.

Az ablak láthatatlanul, halk zörrenéssel fordult sarkán, egy pillanat alatt bezárul mint a koporsófödél.

- Mária, - rezzent fel egy gyötrődő hang.

- Mária, - nyisszent egy hang a szoba hátterében, mint az olló, mikor elvég valamit.

Ez a hátsó hang segített Sobri Jóskán. Mária hirtelen megfordult és így szólt Ilonkához:

- Már megmondtam neked, hogy ne avatkozz az én dolgaimba. Törődj magaddal.

Válasz nem jött. Mária tehát kinyitotta a folyosói ablakot, kinyújtotta a két kezét, mint két esdeklő imádságot. Megindultan, egy színésznőhöz vagy egy gyermekhez méltóan rebegte:

- Sobri Jóska, miért nem akarod, hogy gazdag emberré tegyelek, gazdag legyek magam is? Meg fogom találni azt az elrejtett kincset a budai rejtek útban, ha az ördöggel kellene megvívni érte. Nem akarok egész életemben ferdesarkú cipőt hordani, olyan szappannal fogok mosakodni mint Wahrmann Reneé, anyám pedig hagyjon fel a kártyavetéssel, ő finom, úriasszonynak született. Biztosan tudom, hogy megtalálom a kincset. Segítesz nekem?

- Nem addig, amíg Kálmánfival barátkoztok, - felelt visszafojtott hangon Sobri Jóska.

- Kicsoda nekem az az ember?

- Nem tudom, nem akarom tudni, de gyűlölöm, megvetem, a lelkemmel érzem, hogy ez az ember bajt hoz a házhoz. Valami olyan szaga van, mint kígyónak vagy a rókának. A keze nagyobb mint egy nyúlfekvés. A fiatal Kozareknek, a hóhér fiának van ilyen borzasztó keze. Gyilkosság van a szemében, mint annak a kútnak a tükrében, amelybe már belefojtották a mostoha gyermeket. Az a kellemetlen, visszataszító szomorúság, amely az arcán van, nem egyéb, mint a gyilkosok lelkiismeret furdalása, akik sohasem tudnak nevetni, sohasem részeg, sohasem beszédes, mindig hallgat, mintha attól félne, hogy elszólja magát. Tudom, hogy éjfélkor, amidőn hazajár, megáll ezen a helyen az ablak alatt és jóéjszakát kíván a kisasszonyoknak. Az öreg anyját sohasem engedi ki a lakásukból, nehogy a szegény teremtés elpanaszolja a szomszédoknak, hogy ismét megverte a fia...Lehetséges, hogy egyszer majd láncra verve viszik el a házból.

- Bolond lyukból bolond szél fúj, - hallatszott a szoba belsejéből Ilonka hangja.

Mária esdekelve fonta a két kezét a Sobri Jóska kezére.

- Hallgass, hallgass, ismételgette, míg könnyei az ifjú kezét benedvesítették.

A kovács műhelyként fújtató kebelből apránként elhangzottak az utolsó pörölyütések. Az éjszaka édes vizei, a Mária drágalátos könnyei elmosogatták a lángokat, amelyek elborították az ifjút. A lány meleg álomszerű haja mind közelebb hajolt az ifjú kezéhez és a gyöngéd arc rásimult az ifjú tenyerére, mint valami párnára. Vonaglott egy darabig az arcocska, a halántéktól lefelé húzódtak az ajkszögletig a fájdalom hullámai és az ifjú nem merte mozdítani a kezét, mintha ez órától kezdve az ítélet napig ebben a helyzetben maradna a Mária feje. A régi temetők sírboltjain hajtja ily megadással a kőből faragott angyal a fejét a halott fellé. Szerelmesek tudják, hogy az éjféli órában külön mondani valója van minden hajszálnak, amely a kézzel érintkezik. A homlokon egy pillangó emelgeti kérő szárnyait, mintha a megbocsátó csókért esdekelne.

Sobri Jóska lehajolt és halkan megcsókolta Mária homlokát.

A rózsa-utcai bérházban csend volt, a legtöbb kéményen beszállt már az álom, amely erre az éjszakára kinek-kinek ki van jelölve. Míg végre rekedten zörgött a beteg csengő a házmester odújában, más világias nyikorgással nyílott a kapu és az udvaron felhangzott egy félig dúdolt, félig gondolt nóta: - "Előttem a határ, Utánam a zsandár, haragszik a német, Hogy utol nem érhet..."

- Az apám megint haramia-vezérnek képzeli magát, - sóhajtott fel Sobri Jóska.

- Pedig maga a Sobri Jóska, nem pedig az öregúr, - csillant közbe még mély meghatottságában is Mária.

Sobri csak egyet simított a leány kezén, közben pedig apja urának lépéseit figyelte a sötét lépcsőházban. Azok a lépések bizony botorkáltak...Az ifjú felsóhajtott.

- Úgy látszik, a papa végleg elhagyta az Athenaum kocsmáját a Ferenciek-terén és Kígyó-utca és a Sebestyén-tér sarkán lévő vendéglőbe jár, onnan szokott ilyen duhaj kedvében hazajönni. A Ferenciek terén estétől-éjfélig csak irodalomról van szó, a vendégek a saját dicsőségüktől részegednek meg, mert mindig kéznél van egy öreg honvéd, aki emlékszik A Hon vagy az Egyetértés régi évfolyamaira, amelyekben e felejthetetlen művek napvilágot láttak. De a Sebestyén-téren sört és bort isznak és az asztalfőn Mélyacsai Kis Pista, a fűzfa poéták nesztora üldögél.

Ismét zörrent odalent a kapucsengő, a házmester álmosan végig botorkált az udvaron és a korhelyeket szidta.

A pattogó, röpködő, táncos lépésekről meglehetett ismerni a közeledőt.

- Kálmánfi...susogta Mária.

- Vajon, hogy sikerült a kártya? - csúfolkodott Sobri Jóska és halkan megcsókolta a kezét Máriának.

Mire Kálmánfi az emeletre ért, a Szarvashegyiék ablakában, ugyan abban a nagykendőben már egy másik leány nézegette a csillagokat.

- Ni, ön az Kálmánfi? A szép művésznő nem eresztette el mostanig? Vagy talán vidéki barátait kellett elkísérni az orfeumi előadásra? Milyen nótát játszott az öreg Munczy Lajos? - dévajkodott Szarvashegyi Ilona, amint a szokásos éjféli vendég katonás állásban megállott a folyosón.

- Hűvös az éjszaka, vigyázz, magadra, Ilona, - szólt egy álmos, beteg hang a szoba sötétségéből mintha akkor ébredt volna álmából Mária.

(folyt. köv.)

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
VI. "A Battyhányiék szobalánya"

Mária csókjának néha olyan volt az íze, mint a hűvös osztrigának, máskor pedig mint a pattogatott kukoricának.

Bár testileg oly izmos volt a lány, mint egy légtornásznő, a hold fordulásai legtöbbször komolyan beteggé tették az ifjú hajadont. Újhold jöttekor valamely névtelen, félelmetes nyugtalanság vett rajta erőt, minden ok nélkül szeretett hangosan sírni, harapdálta az ujjait, amíg kibuggyant vére, gyűlölte a haját, néha úgy megszorította Sobri Jóska nyakán az ütőeret, hogy a jól termett ifjú fuldoklott. Kiszámíthatatlan volt, azzal fenyegetőzött, hogy megszökik egy vándor cirkusszal. Az anyja azzal gyógyította, hogy egész nap kártyát vetett neki és többnyire az ételekről beszélt, amelyeket másnap vagy harmadnap feltálalnak.

- De hiszen én úgy olvastam a "Szép szobalány csintalanságai"-ban, hogy az osztrigának külön nyitója van, amellyel a csigát feltörik! - kiáltott fel siránkozva a beteg lány, amikor az anyja az ágy szélén üldögélve a másnapi ebéd menüjét olvasgatta kártyáiból.

- Megteszi a magáért az én öreg konyhakésem is. Nincsen olyan pecsenye, amelyet én azzal el nem tudnék vágni, - felelt zavartalanul Szarvashegyiné. - Ha én azt mondom neked, hogy holnap osztrigát eszünk, akkor itt lesz az osztriga.

- Mint Vecsera Máriánál, - sóhajtotta a rózsa utcai Mária, hogy a nagy vágyódástól kicserepesedtek az ajkai és valóban érezte a soha sem kóstolt osztriga ízét. (Ha ilyenkor megcsókolná valaki, azt hinné, hogy egész éjjel a maszka bálon mulatott egy öreg Rothschilddal, vagy a görgényi vadászokkal, akik a szép szegény lányokat ilyen Redout-bálokon szokták betegre etetni exotikus ételekkel és Pomery és Greno ledér boraival.)

Az új keverésnél azt mutatta a kártya, hogy búcsú van a Terézvárosban, Rudolf trónörökös álruhában elnyeri a céllövészeti panoráma összes műtárgyait, még a legnagyobb virágvázákat sem hagyva ki, amelyeket szétosztogat a szájtátók között. A Mező-utca sarkán pattogatott kukoricát árulnak és a Fips-féle leány-iskola növendékei vágyakozva állják körül a Jancsi-csemegét. Az álruhás idegen abbahagyja a céllövészetet és nyomban megvásárolja a zsáknyi kukoricát, amelyet szétoszt a kislányok iskola-kötényeibe.

- Olyan gyűrű volt az ujján, mint egy szultánnak, - rebegte sírósan Mária. - De meg se húzta a hajam, csak azt kérdezte, kell-e még tengeri, kislány?

- Legközelebb meghúzza a hajad, - bókolt kártyái felett Szarvashegyiné.

- A királyfi, - sóhajtotta Mária és lázas ajkainak most pattogatott kukorica illata lett.

A minden hónapban előforduló betegség miatt Szarvashegyiné végre beadta a derekát, megalázkodott annyira, hogy felkeresse az óbudai jósnőt, de az valami badarságot mondott: nem szabad minden éjszaka férfiak bosszantását hallgatni a fiatal lánynak. Szarvashegyiné méltatlankodva jött haza Óbudáról.

A beteges napok elmúltával Máriának karakán jókedve kerekedett. Elmulasztotta Sobri Jóskával az iskolát, nyakon csípte Ilonát és vitte őket, mint a szélmalom.

- Menjünk a kincsünk után! - kiáltotta, mikor az ifjú április néhány szeplőcskével hintette be az arcát, mintha előre megjelölné az elkövetkezendő csókok helyeit, mint a mérnökök rakják le színes póznáikat a mezőkön.

Sobri Jóska vonakodott. Mária szétvetette a lábát, amint állatszelidítőn módjára a mogorva fiatalember elé állt.

- Te, már sokszor megmondtam neked, hogy nem szeretem a mindennapi embereket. Nem szeretem a lehajlós ing gallérokat, amely illett Deák Ferencnek, a "Ékszert" a hajadból a füled mellett, amellyel manapság már csak Krúdy kapitány, a honvéd menedékház parancsnoka hódítgatja a nőket, az ádámcsutkádat és a nagy orrodat, mert csak a nagymamák hiszik, hogy az ilyen férfiak valamely különös okból vannak megjelölve a sorstól...Én a regényhősöket szeretem.

- Vegyen magának egyet az apám regényeiből. Elég bolond emberről írt az öreg az "Alföldi toronyőrben." Rózsa Sándor regényes gavallér.

- Én megelégszem Sobrival, de az olyan legyen, amilyennek én akarom. Ha kell: leugorjon az emeletről, rózsát lopjon nekem a margitszigeti kertészektől, piros fejű kakast, pénzes hátú halat a piacról, csókot az ellenségünk, a méltóságteljes, imakönyves szomszéd asszony ajkáról...És csak azt a férfit fogom valaha szeretni, aki imponálni tud nekem, nem úgy, mint az anyám korabeli gavallérok, akik megverték kézzel vagy szemmel az asszonyokat, hanem úgy, mint az oroszlán bőgése az állatoknak. És hidd el nekem, Sobri Jóska, hogy az egész élet nem ér egy hajítófát sem, ha azt be nem tölti egy nő szerelme.

- Ezt szokták mondani az öregasszonyok a férjüknek, mikor azok a kocsmába akarnak előlük szökni. Nem megyek kincset ásni.

- Sobri, te akasztófavirág, - pattant fel Mária. - Nem ismered még a kezemet?

Egy villanás alatt megmarkolta az ifjú orrát és olyant csavart rajta, hogy Sobri Jóska sziszegett.

- Megyek a pokolba is, csak eresszen...Bestia! Borgia Lukrécia! Előre megrendelheti a koporsóját, aki magát valaha feleségül veszi.

Ilona jól ismerte villámló húgát. Tréfásan vállat vont, mintha nem törődne Mária erőszakosságával. Úgy mentek végig az Andrássy-úton, mint tegnapi huszár önkéntesek. Bancalláryné, a zsidó nőegylet elnöknője csaknem keresztet vetett ijedtében, amikor palotája kapuján kilépve az Andrássy-út veszedelmével találkozott. De Zukker generális, aki kis kerekes-széken tolatta magát a déli napsütésben, hátraszólt kutyamosójának, hogy lassabban haladjanak. Más bolond férfiak izgatottan rohantak be a borbélyműhelybe, hogy szakállukat fodoríttassák, másnak viszont az jutott eszébe, hogy tengerkék szalaggal ellátott szalmakalapot kellene venni, a lovasok tüntetőleg megveregették hátaslovaik nyakát, a Fonciére-palota ablakában kabátját, gallérját kezdte ledobálni a bolond öregúr, aki akkortájt ott lakott. Az uszályukkal páváskodó dámák olyan hangot hallattak, mint a patkány cincogása, amikor az ismert pesti lány hevesen elrohant mellettük.

- Ha megtaláljuk valaha a kincset, olyan sleppes ruhában sétálok erre, mint Erzsébet királyné, - duruzsolta Mária és minden ok nélkül nagyot csípett Sobri Jóska karján. - Te vadalma!

A lánchíd kőoroszlánjai egykedvűen néztek a kisasszonyra, a Gellérthegy sem emelte meg süvegét: Budára értek, a hosszúkabátos, tubákos Budára, ahol a férfiak a hátuk mögött lógatják le a sétabotot és a harmonikás nadrág alján minden eshetőségre készen gumi-szalagot is viselnek, - talán azért, hogy a nadrág meg ne ugorjon tőlük egy óvatlan pillanatban? Ember emlékezet óta egyetlen nőszemély csinált némi felfordulást a Krisztinában és a Tabánba, a Batthyányi grófnők szobalánya, aki éjszakánként úrnői öltözeteiben kalandozott a tamburás, halszagú kocsmában. Azóta is minden feltűnően viselkedő hölgyet a budaiak röviden a Batthyányiék szobalányának neveznek.

A tabáni temető felé mentek a Gellérthegy oldalában és Mária felragyogott, amikor egy temetési-kocsival találkoztak, amely a szokásos kísérőivel ellenkező irányba haladt a temetővel.

- Nagyon helyes dolog, hogy a mi temetőnkbe már nem temetnek. Néha attól féltem, hogy valami túlbuzgó sírásó mélyebbe ássa a sírgödröt a szokásosnál és rájönnek a rejtekútra.

Változatlanul helyén találták az ódon családi kriptát is, felette a bús kis kápolnával. A salétromos falak repedései között piros pettyes bogárkák próbálták a kiiramlást a halálnak országából, a gyatra fűben sisakos darazsak henteregtek, mint a csatatéren ébredező páncélos vitézek. Egy lepke jött valamerről, amely még szennyesnek látszott a téltől, tántorogva himbálódzott a fák alatt a város felé, mintha egy halott szerelmes szívének utolsó dobbanását vinné hírül valakinek. "Férjhez mehetsz már, Rózsi!" De még a cinkék itt voltak a bokrokon, miután a budai házikókról leolvadt már a hóbunda, de ők mindig várják ismerőseiket, akikkel a csikorgó, kék havakban a tél folyamán barátságot kötöttek.

Ilona érzelmes lányhoz méltóan ibolyát szedett, józan eszű lány létére nem félt, hogy a halottak kinyújtják a sírhalom alól kezüket, amikor virágaikat letépi. Igaz, hogy az idevalósi ibolyáknak valami olyan öreges, fonnyadt illatuk volt, mint litánián az ódon templomnak.

- Mássz be Sobri Jóska! - biztatta az ifjút Mária a kápolna nyílásánál.

- Csak a színpadon, a Rómeó és Júliában szép a sírbolt, - vonakodott az ifjú.

- Csak azt akarom tudni, hogy járt-e erre valaki azóta, mióta én itt voltam. Benn van egy kis vasajtó, olyan mint a pékek sütőkemencéjén. Nézd meg, hogy nyitva van-e az ajtó?

Sobri Jóska ledobta a kabátját, - szép, szürke, gyöngyház gombos kabát volt, amelyet az öreg író (Sobri apja) idejében csak a mágnások és a divatlap szerkesztők ismertek pesten, mostanában azonban ebben ültek a fakereskedők a bakon.

- Mit parancsolsz, te ördög?

- Az ajtóra vagyok kiváncsi, - felelt nyomatékosan a lány.

A fiú bemászott a sírbolt üregébe. Póthálósan, téglásan, dörmögve tért vissza.

- Az ajtó rozsdás és be van zárva.

Mária lehalványult:

- Jól megnézted?

- Egy pakli kakas-gyufát elpattogtattam.

- Be van zárva?

- Be, ha mondom! - felelt türelmetlenül Sobri Jóska és füle mellett gondosan előre simította a haját.

Mária előkiáltotta Ilonát, aki koszorút fonva az ibolyákból egy olyan sírt keresett, ahol véleménye szerint boldogtalan halott alussza örök álmát. Ám a sok vén fejfa alatt csupa megelégedett öregember horkolt, aki régen megérdemelt nyugalommal hallgatta itt a vasárnapi híreket. Egy Rauchfangkehrer nevű embert halt meg csak harmincéves korában. Az kapta a koszorút.

Mária elmondta Ilonának a rejtekút bejárása körül szerzett tapasztalatát. A tavasziasan gömbölyű lány nyújtózkodott.

- Bizonyosan az a vén bolond ember csukta be az ajtót.

- Fel tudnád törni az ajtót, Sobri?

- Szerszámmal. Feszítővassal.

Mária bólintott.

- Az öreg mókus hiába hozta vissza a fésűmet, nem fogjuk békében hagyni. Ennek az öreg vadrácnak kell valamit tudni a földalatti kincsről, különben nem védelmezné ennyire.

Sobri a sírdombokat rugdosta:

- Azt hiszik, hogy ezek elvittek magukkal némi pénzt is a városból? Szegény emberek voltak ezek. Talán még a szalonkabátot is lelopta róluk a szomszéd, mielőtt a koporsót beszegezte volna.

- Ki törődik a holtak pénzével? nekem nem kell a másé, csak az, amihez jussom van. A rejtett kincshez, - felelt röviden Mária. - Van pénzed, Sobri?

- Egy forintom van. Charlotte első futására tartogatom.

- És ha azt mondanám, hogy menjünk uzsonnázni?

- Akkor Charlotte "nekem" nem fut, - felelt egyszerűen, habozás nélkül a szenvedélyes sportember. - Mehetünk drága hölgyeim.

- Mégpedig kocsmába! - kiáltotta harsogó jókedvvel Mária kisasszony.

Ilona válságosan búcsúzott a Rauchfangkehrer sírjától, a barátságos, öreg fejektől, a rozsdás avartól, amelyen már nyoma sem volt a budai lányok alakjának, akik késő őszig itt heverésznek: - szegény Ilonka oly hosszadalmas pillantásokat vetett a sírhalmok között messzire elnyúló sétautakra, mintha önmagát látná valahonnan a távolból közeledni...Amint a végzet néha megmutatja magát egy ó-temető csendjében.

Az ifjúság ellenben Budára tartott, még pedig abba a városrészbe, ahol esős napokon csak az ereszek alatt lehet járni, mintha az öreg hivatalnokoktól itt mindenki megtanulta volna a kakas-lépést, valamint az egyensúlyozás művészetét, amely ember emlékezet óta szokása az idősebb tisztviselői gárdának. Valóban ők járnak erre legtöbbet a kanyargós utcákon, ahol olyan némák a házikók, mintha itt mindenki hangtalanul szülné meg gyermekét, nesztelenül talpalná cipőjét, a boldogtalanok nem merészelnek hangosan siránkozni és a szerelmesek mindig csak egy falból kiálló, öreg kampós szegre irányítják szótlan tekintetüket, ahol már a nagymama is befejezte életét...

Ó, ti hamvadó szerda hangulatú, nagypéntekesen búskomoly utcácskák a Tabánban, ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok. A százesztendős, ódon kapuk lelkekre záródnak, amelyek soha sem mertek kinyílni, szú módjára őrlő öregség himbálgatja fejét az ablakfüggönyök mögött, hervadó asszony süvít keletlen hamu pogácsái felett és skroflis kislányuknak a családanyák különös altató éneket mondanak a hóbortos Krúdyról, aki a tabáni öregasszonyokat ugyan azzal az egy mesével vigasztalja: hosszú szeget kell verni a férfiak hátulsó fejébe, amikor azok alszanak, ameddig a hajzat eltakarja a fejbőrt, az életunt halottkémet reggel édes pálinkával vagy borral kell várni, a sírásóval jó előre megbeszélendő a dolog, hogy az "öreget" gyorsan eressze le a gödörbe, mielőtt észrevenné magát és akkor harmadnapon már jöhet három piros rózsával kezében a dalos elöljárósági írnok.

Ó, ti boldogtalan kis budai kocsmák, ahol a Fliegende Blätter avult élceit mondogatják a piros orrú előkelőségek, miután éberlaszting cipős lábukat jól messzire elhúzzák arról a helyről, ahol kenyérsütéshez való kovászként erjedő, a főbűnöktől villámló szemű, az őrjöngésig csigázott vágyú negyven esztendős feleségeik lába a keszeg írnok lábával barátkozik a baklábú ivóasztal alatt, ó ti kis kocsma szobák, ahol harmonika sűrű füstön, emberpárán át keresi a füleket monoton hangjaival, hogy reggelre vagy egy hét múlva megvalósíthassa a nótában lévő jó tanácsot a sápadt szűzleány vagy a nagymájú menyecske, ó, ti kedves kocsma udvarok odaát a Tabánban, ahol filagóriát vagy ártatlan kertecskét épít a télen ujjival malmozó zauvirt az élet örömeit ócska hordók tartalmában keresgélő polgároknak, zöldléces virágállványok, amelyek a sváb csapos mocskos ujjai alatt növekednek, hogy később pihenőhellyel szolgáljanak egy szőke vagy barna női fejnek, amely elámult egy cigarettát sodorintó kézen vagy egy pomádés hajfrizurán, - ó, ti kis budai menedékhelyek a városi élet elől, ti romantikus kalitkái a gyermekkor mézes kalácsos (regényességet) nem felejtgető városi polgárságnak, ti csatorna-szagú, áporodott ború, szennyes ételű, nyomasztó, szerénykedő, papucsban járó kis kocsmák, ahol a pesti táncosnő lábszárának kék erezeteit, derekának ráncait és azt hiteti el önmagával, hogy először szeret, - ahol emlékkönyv módjára lapozgatnak a kiszáradt, életunt férfiak a szíveikben, hogy rátaláljanak a hangra, amely e helységben megfelelő, - ó, ti kis álmos háztetők, amelyek alá oly óvakodva kell bemenni, mint gyermekkorban épített kártyavárba, hogy valahol útközben el ne veszítsük magunkat, ahol a nőknek hosszú álmosság után felnyílik a szemük, ahol elhiszik, hogy voltaképpen elátkozott herceg kisasszonyok, királylányok, - ahol egyformán tud hazudni a rossz gitár és a fogatlan öreg, - ahol patkány szalad a nők harisnyáin, mint a vállalkozó elöljárósági írnok keze, - ahol örök szerelmet esküsznek egymásnak kék és fekete szemek, kakadu-hajzatú öregemberek és kikeményített szoknyájukat szégyenlő ifjú nők, - ahol a pesti kisasszony a vattát bagó helyett élemedett udvarlója szájába helyezi...Budai kis kocsma! Te délutáni szunyókálás, amelyhez a kalitban a csíz füttyentgeti semmitmondó gondolatait. (Mintha mindenki megfordult volna valaha Budán, aki hajdanában szerelmes volt a fővárosban! A kocsma cégérek, a Pincék, Gerslik, Hordók bohó szerelmi órákat, suttyomban átélt szerelmi izgalmakat őriznek, a csorba poharakon régi nők szájának méze, az asztalok kecske lábai, a valaha itt ölelkezett lábaktól kopottak.)

Sobri Jóska családfenntartói komolysággal foglalt helyet a két kisasszony között, akik tűntető magaviseletükkel, kacérságaikkal és pillantásaikkal azt jelképezték, hogy mindketten szerelmesek Sobri Jóskába. A csárdás, egy nyugalmazott zsandár bíborpiros arcával egykedvűen tett-vett a bormérő asztal mögött, többnyire az elveszett tízdekás súlyocskát kereste, mert azt rendszerint olyan helyre tette, ahol nem tudta megtalálni, bosszúságában fel-felhajtott egy pohár rózsaszínű bort. Majd pléhkannáit csörgetve elvonult a pince felé. Az ivószobában nem maradt más, mint egy öregember, aki kezével kereste a poharat és ősz fejéről ötven esztendő bortermése ragyogott. A kisasszonyok darab ideig az öregember kedvéért kacérkodta, kacarásztak, féktelenkedtek, amíg észrevették, hogy a kiszemelt udvarló régen megvakult. Mária elkedvetlenedett, míg Ilona lehajtotta a fejét és az egérlyukba nézett, mintha nem találna semmi mulatságosat a világon.

- Savanyú a bor, - duruzsolta Mária. - Meghalnék, ha egész életemet Budán kellene eltölteni. Mit csinálhatnak itt az emberek, ha esik az eső? Hová, merre vágyódnak? Mit álmodnak, - mikor oly messzire esik ide Pest? Milyen boldogtalan lehet itt mindenki!...

Sobri Jóska komolykodva hebegett, mint ez már szokása volt e néma ifjúnak.

- Egérlyukban is lehet lakni, - válaszolt Ilona húga szavaira.

- Annak-akinek...ha itt kellene maradnom, egyebet se keresnék, mint egy kampós szöget, amelyre felkössem a nyakravalómat. Itt bizonyára sokan lesznek öngyilkosok, az unalomtól, a szegénységtől, a soha sem változó társaságtól. Csak az emberek nem beszélnek arról, hogy szeretnének meghalni, mert nincs reménységük.

Ismét temetési menet közelgett a szűk, hegynek kanyarodó utcában. Kétlovas kék kocsi vitte a holtat, aki lány volt és élt 17 évet, mint a koporsó ezüstbetűi mondogatták.

- Itt mindenki meghal, - mormogta összeborzadva Mária, amint lábujjhegyre állt, hogy a kocsma üvegajtóján át jól lássa a temetést.

Ilona kitágult szemmel meredt a temetésre:

- Pesten nincsen ilyen szép koporsó. Olyan színe van, mint valami virágnak. Lehetséges, hogy külön festéket találnak ki Budán a koporsók festésére.

A halottas kocsi mögött a szokásos asszonyságok bandukoltak, ócska fekete ruháikban, amelyeket már évek előtt azért festették be, hogy eljárhassanak a temetésekre. Úgy libegtek tova az áprilisi délutánban, mint valami csókák, amelyek erre az alkalomra szálltak le, valamely vén toronyról. És a temetés után újra visszamennek magas őrhelyeikre, ahonnan a városrészt figyelik. Olyan jóízűen sírdogáltak, mintha már régen vártak volna e napra, hogy megkönnyebbüljenek. Mi az élet a bolthajtásos kis házakban? A szomszédban egy esküvő vagy egy temetés... A többi csak borzas macska módjára tűzhelyen üldögélő gond. Vagy a kéményen néha besurranó álom. Öregember nyögése, káposzta szag délben, a lámpagyújtogató baktatása estefelé. A harmonika-szó néha nagy messziségből hallatszik, amerre a boldog emberek járnak.

Hárman azonban felhasználták a temetési alkalmat és a menetből elmaradva, besurrantak a nyugalmazott zsandár kocsmájába, mintha már eleget tettek volna kötelességüknek.

- Úgysem segíthetünk többé szegény Fánnin, - mondta az egyik férfi, akinek piros volt a szeme a sírástól és ócska hajóskapitányi ruhát viselt. - Igaz-e, Fábián?

Fábián, a zsandár poros üveget töltött meg, amely üvegen mindenféle barna karikák mutogatták, hogy meddig állt bennük a víz valaha, évekig, amíg az üvegek valahol egy polgárháznál szolgáltak.

Fiatal szűk nő libegtette fürtjeit, mint egy hajas baba és kék szemével ábrándosan nézett Fábián borára. Mintha azt kérdezte volna: vajon megvizezte a bort Fábián?

A harmadik látogató, aki a kocsma piros abroszának a színét inkább kedvelte e koporsó kékségénél: nyurga fiatalember volt, lehetett volna akár gitáros is a nagy ádámcsutkájától, lehetne táncmester a görbe lábaival, amelyek úgy csosszantak, csúszkálta tova, mintha mindig egy illedelmes valcer rejtőznék bennük. A fejbúbján úgy áll a haj, mint a veréb fészek, ami a szerelmes embereknél is szokásos, akik sokat turkálnak a hajukban.

- Valódi budaiak, - rebegte Mária és jól szemügyre vette a borba nézegető lányt, valamint a férfiakat, akik egy darabig az asztalra fektetett kezüket nézegették, amíg a rácvárosi harang a temetési menet után siránkozott.

A harang elhallgatott, a poharak megteltek, a hajós külsejű, idős ember oly szomjúsággal ivott, mintha a sósvizű tengerekről jött volna...A porcelán-képű baba a fantasztikus fiatalember poharából ivott, mintha annak borával együtt szerelmét is kontya mögé akarná hajítani. Olyan gégéje volt, mint egy bakternek, aki végignézte a rácpap disznótorát. Az ifjú ellenben nem tudott inni hevülékenységében, hiába biztatta az öregember csendes, ravaszkás szóval:

- Mindnyájan úgy járunk, mint Fánni. Ki előbb, ki utóbb.

Az ifjú azon emberek közé tartozott, akik budai kis kocsmákban állítják fel planétájukat, az itten megfogalmazott tervek szerint óhajtanak boldogulni odaát a messzi pesten...

- Én nem hagyom magam elgáncsolni, Micike, akárhogy törekednek erre az ellenségeim. Minden reggel átmegyek Pestre és nézek, szimatolok, tervezek, hogy lehetne ebből a tolvaj városból a megélhetést kipréselni. Ha cipőfoltozó volnék, szeget vernék minden cipőbe. De én író vagyok, Micike és tartom magam olyan írónak, hogy akárkivel felvehessem a versenyt. Most még elnyomnak, sanda, ellenséges szemmel néznek mindenütt, ahol megfordulok, de már nem soká tart az egész. Van időm, kiböjtölök mindenkit, még a legveszedelmesebbeket is, akik nem tudnak ugyan írni, de annál tolakodóbbak, annál gyorsabb a lábuk, annál ravaszabb az észjárásuk. Ki kell tartani, mint egy éhes diáknak, majd csak beeresztenek a kapun. Leginkább botrányokat szeretnék elkövetni, hogy az újságok mindennap írnának rólam. Ha Blondin lehetnék, aki tojást főz a Niagara felett...ha Casanova Jakab lehetnék, akit megvernek minden éjszaka nők ablak alatt...ha Kozarek, a hóhér én lehetnék egy napig valamely nevezetes akasztásnál...ha én lehettem volna az ál-Wesselényi, vagy Stanley, az utazó!...Mindegy, hogy mi történik velem, csak beszélnének rólam ezek a lusta emberek, mint Benedek Aladárról, aki éppen most csukatta be magát bankó hamisítás ürügye alatt a Fortunába! Feltűnni Micike, még ha megverik is utána az embert!

- Szép könyveket kell írni! - válaszolt egy pohár bor lehajtása után a babaképű kisasszony. - Ugye, pap, igazam van?

A hajóskapitány a kifröccsent borból két kéményes gőzőst rajzolt az asztal lapjára. Az ifjú összeráncolta a homlokát:

- A könyveket nem olvassa senki, de a rendőri vagy botrány híreket mindenki. Mily nagyszerű volna, ha egyszer például letartóztathatnának állam- vagy vallás-ellenes cselekedet miatt! Az újságok megírnák élettörténetemet és én azt vallanám, hogy természetes fia vagyok egy hercegnek és csak álapám volt az ácsmester...Valamely nagyszabású botránynak kellene a központjába keveredni, valahol felgyújtani egy templomot...

Mária csendesen megrúgta Sobri Jóska lábát:

- Ez a mi emberünk. Ilyennek kell lenni egy fiatal embernek!

- Szeretném megfogni a gallérját, - sziszegett Sobri. - szemérmetlen, ostoba fajankó. Nem állhatom a pojácákat. Ilyen forma ember lehet Mélyacsai Kis Pista, a zugköltő, aki részeg fővel mindenkibe beleköt az utcán, aztán másnap bocsánatot kér. Szeretném leönteni egy pohár borral, ha nem sajnálnám a bort.

Szarvashegyi Mária ellenben más véleményen volt. Mindenáron magára akarta vonni az ismeretlen fiatalember figyelmét. Emiatt előbb a hosszadalmas, horgos pillantásokat lövellt a fiatalember felé, hogy Sobri Jóska elsápadt.

- Azt hiszi, hogy az Andrásssy-úton jár a Ganz-kisasszonnyal? - kérdezte sötéten.

- Paraszt voltál, paraszt maradsz, - felelt igen hangos kacajjal Mária és az ismeretlen budai fiatalembernek arcába szökkent a vér a pesti kisasszony kacér tekintete folytán. Ezek a tekintetek őseredeti tekintetek volta, amelyekhez a jártasabb nők az alsó szemhéjukat megfesteni szokták. az öreg urak kigombolják a mellényüket az új pillantásokra, míg a magával elfoglalt fiatalember csak mindig tovább fújta a maga mondókáját:

- Piros nadrágban kell járni, Micike, ha ember boldogulni akar. Nagyon jó dolog az is, ha őrültnek tettei magát valaki és eleven bogarakat, egereket nyel, pávatollat tűz a kalapja mellé, fütyül a templomban és sündisznócskát hord a kabátja zsebében. Jó dolog, ha ellenségeink azt híresztelik, hogy öregnők varrják az ingünket, ellátnak zsebpénzzel, ha fiatal korunkban váltót hamisítottunk és vénségünkre egy hercegkisasszonyt elszöktetünk. Jó dolog, ha megcsalt nők átkozódnak a hátunk mögött, cserbenhagyott mennyasszonyok leöntenek az emeltről, bőszült férfiak lesnek az utcasarkon, pisztollyal belőnek az ablakunkon, táncolni visz az ördög az akasztófa alá és már fiatalkorban kell szerezni valamely gyógyíthatatlan betegséget, amellyel az ember érdekessé teheti magát.

Mária a szomszéd asztalnál oly hangosan sóhajtott, hogy az már akár zokogásnak is beillet volna.

- Miért nem ismerek én ilyen embert, aki megtanítana az élet művészetére? - kérdezte a medve tekintetű Sobri Jóskát. - Hogyan vihessen szerepet egy szegény kártyavetőnő lánya a fővárosi társadalomban, akinek még csak egy jó tanácsadója sincs! Milyen ruhát hordjak, milyen szappant használjak, hogy ne legyek túlságosan illatos? Mit kell mondani az öreg férfiaknak és a fiatal mafláknak, hogy megkedveltessük magunkat? Hogyan kell elhitetni a férfiakkal, hogy kincsüket, életüket, egészségüket a lábunk elé helyezzék? Hogyan lehet királyné vagy hercegné egy szegény lányból?

- A panorámába kell menni, ott mindig mutatgatnak valami csodákat, - felelt az orra alatt Sobri Jóska.

- Sírni szeretnék dühömben, ha elgondolom, hogy majd nekem is kártyavetésből kell megélnem, mint szegény anyámnak...ha addig élek is: nyomára kell jutni az eldugott kincsnek. Én léghajóból akarom nézni Pestet, - csak az ügyefogyottak mennek kalapos kisasszonynak, - susogott Mária. - Lehetséges, hogy ez a fiatalember maga sem tud az élet művészetéről, mert nem járna temetésre a hadnagy-utcába, de bizonyosan megfordul olyan társaságban, hol az életművészet tudományáról sokat beszélnek. Ah, ha én valamikor megismerkedhetnék egy nagyszerű szélhámossal, egy Európa szerte körözött hamiskártyással...

- Azt hinném, hogy a hamiskártyásokból elég egy a családban, a derék Kálmánfi úr, - felelt csendesen Sobri Jóska.

- Az egy bojnyik! Hiszen még franciául sem tud, - vágta vissza Mária és ügyet sem vetett rá, hogy a kemény szavakra Ilona csendesen sírni kezdett.

A temetési vendégek a szomszéd asztalnál újabb bort rendeltek a zsandárnál, apa és lánya szemhunyorítás nélkül nyakalták az italt, legfeljebb az öreg biztatta néha magát: "A valódi sashegyiből soha sem lehet eleget inni." Míg a fantasztikus fiatalember, a verébfészek forma hajzattal csaknem kizárólag Máriának beszélt, mintha titkos küldetése lett volna valamely földalatti hatalomtól:

- A férfiak még csak utat tudnak vágni maguknak, legfeljebb a sóhivatalban vagy a fináncoknál száradnak el, de a nők, kérem, az elhagyott, magukra maradt nők szinte hiába hordozzák a nagyszerű tehetségeket. Minden milliomodik házmester lányból lesz csak grófné vagy táncosné. A kis Vecsera bárónéból is csak egy van az egész monarchiában. És egynél több feleséget az egyiptomi kedvese vitt magával Magyarországról. Milyen kár a tehetsége nőkért, akik itt elpusztulnak, szobalányok, virágárusnők, fonnyadt asszonyságok lesznek, pedig többre hivatottak, mint a férfiak.

- Mily kár az ifjú violákért, akik elhervadnak, akiknek mézes kelyhét soha sem kóstolja a lepke! Mily kár a göndörfürtű lányokért, akik soha sem fogják bevallani álmaikat, mert soha sem találnak rá arra a férfire, akinek érdemes és becses volna mindent bevallhatni, a nőiességnek attól az első éjszakától kezdve, amikor álmukban először pillantják meg az új holdat tizekét-tizenhárom éves korunkban! Mily kár a lesütött szemű hajadonokért, akik soha se mondhatják el valakinek hangosan azt az imát, amelyet szívükben éreznek, - mindig csak úgy kell imádkozniuk, amint az esztergomi érsek által jóváhagyott könyvek ezt előírják, de amely könyvekben nem foglaltatik egyetlen sor sem a titkolt, bujdosó szerelemhez!

Az ismeretlen fiatalember most egyet fordított székén, lovagló helyzetbe ült és kalandos, mámoros szemeit Máriára szegezte, mint a fűzfa poéták szokták, amidőn verseiket előadják. (Sobri Jóska unott megvetéssel hajtotta le a fejét és megmarkolta a szék karját, ha netán verekedésre kerülne a sor.)

- Mily kár azokért a tündöklő lányokért, akik soha sem ismerhetik meg az önérzetet, amelyet a finom cipő, az elegáns ruha, a divatos kalap viselete ad a nőknek, - akik soha sem ülhetnek a ruganyos hintó képes párnáira és nem hajolhatnak ki páholyukból, hogy büszkén intsenek a földszintre strucctollas legyezővel, - akik kénytelenek egy hétig hordani az inget, stoppolt harisnyát húzni gyönyörű formájú lábukra és félni a széltől, amely az utcákat végigsöpri, mert nem kifogástalan az alsó-szoknyájuk, - mily kár a formás, havas ujjakért, amelyeken nem tündöklik a gyémántok észvesztő vize, az aranynak mámorító sárgasága, - a büszke nyakért, amelyek legfeljebb az ékkövek proletárjával, a korállal ismerkednek meg, a hónaljakért és vállakért, amelyek nem tudnak soha arról, hogy a hidegvízen kívül egyéb illatszerek is vannak a világon a keblekért, amelyek előtt nem térdepelnek a férfiak...Mily kár a dalért, amelyet csak álmában énekel a szegény lány, a csókért, amelyet a hideg szentképekre helyez, és a táncért, amelyet társaság híján soha sem tanulhat meg.

Mária, mintha eszét veszítette volna: egyetlen ugrással az asztal tetején termett.

Tudott-e táncolni azelőtt is? Soha sem mutogatta tudományát, talán egyedül tanult meg táncolni, mint a fészekből kipottyant veréb repülni?

Lángvörös arccal, szoknyáját kezébe kapva, gyönyörű lábait a levegőbe dobva valamely spanyol-táncot járt, amelyet talán csak ez alkalomra talált ki. Forgószélként perdült, kibomlott haját repítette, a cipője orrával feltaszította a poharakat...Őrjöngve, visítva járta a táncot az asztal tetején és észe sem látszott venni, hogy a visszatérő temetési menetből már mások is gyülekeztek a kocsmába és megbotránkozva állták körül az asztalt. A nők káromkodta, a férfiak rikoltottak, Sobri Jóska ölre ment a nyugalmazott zsandárral, aki mindenáron egy kanna vízzel akarta leönteni a mámoros lánykát.

- A Battyhányiék szobalánya! - kiáltotta most egy éles, csúfolkodó hang.

Görgött a röhej, mint mikor vakondok túrást rúgnak fel.

Sobri Jóska egyetlen kézmozdulattal lekapta az önkívületben lévő Máriát az asztal lapjáról és a szabadba vitte. Ilona sírva, kezét tördelve menekült...

- Miért tette ezt? - kérdezte kongó hangon Sobri Jóska, miután darab ideig karjában vitte a leányt az alkonyati Budán, mint egy pórul járt gyermeket.

Máriának bőségesen, húsvéti feloldozással hullottak a könnyei a fiú arcára:

- Azt hallottam, hogy az isteni díva is így tűnt fel valaha.

Ilyen hatása volt a nyugalmazott zsandár borának.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
VII. A sárga kalap

Mária még olyan fiatal volt, hogy azt sem tudta: hányadik esztendőt írják a kalendáriumok Krisztus születése után: mint általában a legtöbb fiatal nő nincs tisztában az időszámítással. Mária mostanában éjjel-nappal egy kalapra gondolt, mely kanári-sárga volt, kék szalaggal volt szegélyezve és fehér kócsagtollal végiglebegett egy hölgy jól fésült fején az Andrássy útján. A hölgynek kis bajuszkája volt, mint a spanyol vagy zsidó nőknek, kreol-arca szenvedélyesen illant ki a kalap karimája alól, még az ajka is oly bágyadt rózsaszínű volt, mintha kicsit mindig cserepes volna valamely belső láztól, olthatatlan szerelmi vágytól...Mária csak egyetlenegyszer látta a különös nőt, de éjszaka, mikor már mindenki aludt a háznál, álomjáró módjára felkelt ágyából és a hölgy merengő, bánatos lépéseit próbálgatta végig a szobán. Álmában kék mezőn sárga libuskákat látott, amelyek a bizonyos kalaphoz hasonlítottak.

Ki lehetett ez a szokatlan eleganciájú nő, aki szemében szerelmi bántatot, örökös elgondolkozást, egy messzire lévő férfiért való ábrándot hordott, (mint Mária sokszor elgondolta.) külsőleg pedig olyan gazdagnak látszott, minő egy hercegasszony! Mária csaknem minden elegáns úrnőt ismert az Andrássy-úton, - ismerte a szőke Haggenmachernét, akinek ruháit Párizsban varrják, de ő mindig oly elégedetlenül, bosszúsan néz maga elé, mintha nem volna megelégedve a ruhája szabásával, - ismerte a molett, kistermetű, de rendkívüli szép arcú Ganz Dórát, aki mindig oly izgatottan megy az úton, mintha nagyapja éppen akkor ugrott volna le a negyedik emeltről a Dunapartra, pedig már harminc év is elmúlt azóta, - ismerte a gyászruhás Almásinét, aki sohasem vethette le végleg fekete ruhát, mert minden évben öngyilkos lett érte egy férfi...Ismerte mindazokat a nőket az Andrássy-út promenádjáról, akik oly divatosak voltak, hogy már a puszta nevükbe is szerelmesek voltak az akkor férfiak.

Az idegen nő egyikhez sem hasonlított, míg végre egy napon ismét megjelent, még pedig a Rózsa-utcában és Szarvashegyiné jósnőt kereste. Ugyanaz a sárga kalap volt rajta, amelynek szalagjai alól bánatosan néztek szemei, mint a Halál nemtőjéé. És ma talán még bánatosabb volt tekintete, amint hosszant, szinte bocsánat kérően az ajtót nyitó Ilona arcába nézett, hogy Ilona elfehéredett, mintha szellemet látott volna. Éppen csak annyi ereje volt, hogy az ajtót megmutassa, amely ajtó mögött anyja a kártyákat keveri...A bús idegen nő szeretettel, sóhajtva nézett rá, mint az árva gyermekekre szoktak a jó asszonyok...csendes, meghitt kopogtatással nyitott be az ajtón, mintha már máskor is járt volna itt...Ilona leroskadt egy székre a konyhában:

- Olyan rosszul lettem, - rebegte alig hallható hangon. Mária, aki a kulcslyuknál leskelődött, kiábrándulva mormogta:

- Fúj, tubarózsa-parfümöt használ, mint a vidéki temetéseken szokás.

Mire Szarvashegyiné befejezte esti kihallgatásait, Ilona már a takaró alatt kucorgott, megszeppent, meghökkent, elkeservesedett tekintettel nézett maga elé, mintha valami váratlan dolog történt volna vele. Gyötrelmes és végtelen éjszaka következett, amely alatt Ilona bejárta egész életét. Hallotta ébenfa fuvolán bús magyar dalokat játszadozni régen halott atyját, csokoládé-krémet kevert egy vidéki ház hűvös pince gádorában, sírva fakadt egy zöldkerítéses, behavazott vidéki utcácskán, mert az egyik csizmája lemaradt a mély hóban, fosztókában ült mesemondó lányokkal, akik csodálatosan szép és hátborzongós meséket tudtak a Halálról, hamuszürke templomtorony felé sietett téli hajnalon és a harangozó kidugta a fejét az ablakon, kiáltván: kezdhetjük már a rórátét, főtisztelendő úr, jön Szarvashegyi Ilonka...

Sobri Jóska csaknem a hátán hozott egy fiatal mentőorvost, akivel a lóversenytéren barátkozott össze. A doktorandusznak kis bajuszkája volt, mint egy bajuszpedrő skatulyának, szerelmesen fogta Ilonka pulzusát, szívesen feláldozta volna a fél bajuszát is a szép leányért, de segíteni nem tudott. Elment szomorúan, mint egy kikosarazott vőlegény és Sobri Jóska a tűzhelyhez állt, hogy sorban megfőzze azokat a különböző kotyvalékokat, amely Szarvashegyinének eszébe jutottak, amelyek néha cigányputri füstös szagával, máskor öregasszony áporodott bűzével töltötték meg a konyhát. Mária, aki még soha sem látott szenvedést, megdöbbent, megjegesedett, túlvilágias arccal nézte nénje kínjait, - ismeretlen volt előtte még a fájdalom, mint azok előtt, akik még soha sem voltak szerelmesek.

Ilonka pedig tovább utazott azon a láthatatlan kocsin, amely mindenkiért eljön egyszer, még ha nem is rendelte a ház elé. Utazott az anyja, kezét fogva harmadosztályú vasúti kocsin, ahol az ajtó és az ablak elcsípte a gyermek vigyázatlan ujját, utazott öreg hivatalnokok pipabűzös irodáiban, ahol a papírkosarakban ember nagyságúra nőtt a szemét és mégsem töltötték ki azokat az írásokat, amelyekre az özvegynek oly nagy szükséges lett volna, utazott pesti házak grádicsain le és fel, mert a kapu csirizes, piszkos lakás-cédulát csörgetett a szél, utazott Kálmánfival omnibuszon a városliget felé és rettenetesen nagyot sikoltott, amikor az omnibusz az alagútba érkezett, Kálmánfi elbocsátotta a kezét és ő egyedül maradt a sötétségbe...

Reggel felé, amikor a szemetes csengetett az udvaron: mély, gyönyörű harangszót hallott, mintha a Bazilikában húzták volna esküvőre. "Megyek"! mondta érthetően, mintha valaki kopogtatott volna az ajtó, de nem kelt fel, hanem megigazgatta, megveregette párnáját a hosszú álomhoz, az álláig húzta a takaróját, hátrasimította a haját és összekulcsolta a két kezét... Így halt meg, mint egy jó kis lány, aki még halálában sem tud vétkezni az illedelem ellen.

Szarvashegyiné kifelé lökdöste az ajtón a megdermedt Máriát, vadmadárként süvöltözött:

- Gyere, gyere, mert téged is magával visz.

Sobri Jóska lábujjhegyen ment az ablakhoz, nesztelenül felnyitotta, mintha az álmodóra vigyázna. A május hajnal csicsergett a mennyországban, szinte dudorászva mentek a felhők a magasban égi legelőjük felé, a lépcsőkön botorkálás hallatszott és a folyósón egy zilált, kísérteties arc közelgett a mélyből az ablakban némán könyöklő Sobri Jóska felé:

- Mit keres ön itt? Ebben a lakásban? - lihegte Kálmánfi, mintha álmot látna.

Sobri Jóska kővé vált arccal nézett szembe az éjszakás fiatalemberrel:

- Meghalt az ön menyasszonya. Mellette virrasztok.

· / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
VIII. Gyaluforgács

- Jó! Rukk! - kiáltják a temetési intézet emberei, amikor az érckoporsót felcipelik a lépcsőn.

- Egy méter és ötven centi, - mondja a temetésrendező, amikor colstokját a szivarzsebébe visszadugja.

- Itt is még káposztát főztek tegnap, - állapítja meg a halálmadár, aki abból a szempontból vizsgálja át a szobát, vajon nem rendeltek-e tokaji aszút a nagybetegnek?

Csak az tudja, aki már próbálta, hogy mily különös zajt szoktak ütni a temetési emberek a félelmetes lakásban, ahol egy halott nyitott szemmel fekszik. Leginkábba hurcolkodó emberek lelketlen, egykedvű munkájához hasonlít e zaj, ahol soha se gondolnak arra, hogy a szekrénynek az a hivatása, hogy a sarokban álljon, nem pedig tótágast a szoba közepén, - ahol senkinek se jut eszébe, hogy az embernek más dolga is lett volna a világon a néma fekvésnél, ellenben ők azt gondolják, hogy minden ember azért van a világon, hogy előbb-utóbb a koporsóba fektessék. Fárasztó hangok költöznek a házba, mint licitáláskor, hogy a lakók már alig várják, hogy vége legyen az eljárásnak. Az ember majd megőrül a kopogástól, ki- és bejáró lépésektől, a soha sem hallott beszédektől, mintha megszálló zsoldos katonaság helyezkedett volna a lakásba és kénye-kedves szerint intézkedik. A székek, asztalok nem engedelmeskednek többé a háziak parancsának, hanem megvert kutyák módjára szűkölnek az idegenek előtt. A tükör, aki tegnap nevetett, ha valaki belenézett, fekete posztót kap az arcára, hogy elmenjen a kedve a vidámságtól. Dobnak, kergetnek, üldöznek minden elevent, amely a háziakat tegnapi nyugodt életükre emlékeztetné. Soha sem látott pálinkás-üveg áll az ablakdeszkán, amelyhez egyenként járulnak oda a feketenyelű kalapácsokat, gonosz külsejű harapófogóikat, fekete rongyaikat pihentető emberek, akiknek többnyire himlőhelyes az arcuk, gondozatlan a bajuszuk, boglyas a hajuk, mintha azért nem törődnének a külsejükkel, mert úgy sem látja őket az, akihez vizitbe mennek. A ravatalt felállítgatják, mint a vándor panorámás a maga bódéját, a rettenetes srófok, deszkák, lécek olyan kopottak és sárgák, mintha emberek csontvázaiból készítették volna őket. Gyanta és gyaluforgácsa szaga költözik az egész házba...Szinte megvigasztaló, mikor déltájban végtelen udvariassággal, halk lépteivel is megértést és részvétet jelentő, búbánatos arccal belép a temetés rendező és olyan észrevétlenül készíti elő a számlát, mint a fogorvos a fogóját. Minden rendben volt. Kálmánfi pénzt szerzett egy uzsorástól, aki ugyan nem kedveli az efféle felesleges pénzkidobást, de mégis kötélnek áll..."Többet adnék, ha az a nő élne," - dörmögi a bajusza alatt a pénzükért.

Ugyancsak Kálmánfi úr érkezik meg déltájban azzal a hírrel, hogy összeköttetései révén sikerült elérnie, hogy Ilonkát a tabáni régi temetőben temessék el, pedig halottat nem szabad átvinni a Dunán. A temetés rendező nagyot köszön és megpótolja a számlát.

Mária könnytelen, megmerevült szemmel néz. Tehát ott fogja őrizni Ilona a rejtett kincset a budai temetőben. Sobri Jóska az orrára nyomja a kalapját és sírva elszalad. Eszébe jutott, hogy délben frissen csapolt sört kell vinni az apjának, aki ilyenkor ébred. Özvegy Szarvashegyiné megindítóan mondja századszor a temetésrendezőnek:

- Nem bánom ha az egész szegénységem is rámegy. Olyan temetése legyen a lányomnak, mint a megboldogult uramnak volt valaha. Kardot kössenek a gyászvitézek és címert vigyenek a koporsó előtt. Majd ibolyákat ültetünk a sírra.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
IX. Nefelejcs

Ott feküdt már Szarvashegyi Ilona a tabáni régi temetőben, a Rauchfangkerek, Talikok, Albekerek szomszédságában, rácok és svábok társaságában, akikre évszázadok földmélységéből felvicsorgott a régi lakók, az igazhitűek koponyája. Vajon, hogy érezte magát a büszke Szarvashegyi kisasszony ebben a vegyes összejövetelben? De hát ide vágyódott mint Kálmánfi úr és Mária (ők tudták, miért?) egyértelmüleg megerősítették az öreg asszonyság előtt.

- Soha se mehetek el a rossz lábaimmal a szegény lányom sírjához! jajongott az özvegy, de ne nemsokára gondoskodott a sors, amely az emberek legfőbb meglepetéseivel szolgál, hogy az özvegynek újabb ürügye is legyen az átkozódásra. Kálmánfi úr ugyanis a temetés után eltűnt.

Ebbe a korszakban, amelyből regénykéket írjuk, még az volt divatban, hogy a tehetős emberek a szívfájdalmak elől elutaztak. A váratlan fájdalom hatása alatt a legtöbb ember mártírnak, vagy legalább is boldogtalan regényhősnek véli magát, mit csináltak regényhősök, amikor megrohanta őket a bánat? Mit tett a sánta lord, mielőtt átúszta volna Hellespontuszt? (akinek versei éppen ez idő tájt jöttek divatba Pesten), mit tett Anyegin Eugén, midőn mindenét elveszteni látta? mihez fogott Grünwald Béla, (aki ez időben lett öngyilkos Párizsban), és hová ment Jókai Mór a tél végén Rózája sírdombja mellől? Kálmánfi úr elutazott a városból, hogy szaporítsa azoknak a gyászruhás, néma férfiaknak a számát, akik az éjszakai vonattal robognak át a határon, mert nem kíváncsiak a tájképre, akik könyökükre hajtott fővel virrasztanak a gráci Elefánt-fogadó szobájában, akik hosszasan, elmélázva álldogálnak a vízesések hídjai felett és akik végül egy klagenfurti, skroflis varrólányt hoznak haza feleségnek Pestre! Kálmánfi úr, mint jómódú fiatalemberhez illik, külön kupét váltott a nyugati vasúton és körülvette magát mindazokkal az újságokkal és kalendáriummal, amelyeket az állomás fű-fa kosaraiban árultak. legyünk felőle nyugodtak, másnap zerge szakállas, stájer kalapot vásárol Habignál.

Az özvegy peres átkozódott, mert kártyáiból az vetette ki, hogy a családnak váratlan támogató akadt egy szomorú fiatalember személyében, - aki későbben valóban szerepel is történetben, - de korántsem Kálmánfi úr alakjában.

- Anyám nem élhet anélkül, hogy valakit sorsáért felelősségre vonjon, - mondta Sobri Jóskának Mária - amikor néha-néha elmenekült otthonról. - Tizenöt esztendeig szegény öngyilkos apámat átkozta. Most háziúrnak addig eszébe nem jut valami. Kegyelemből lakunk, Sobri Jóska.

- Házbér! Ismerem, - felelt komoran a fiú. - Egyszer majd ledobom a házmesternét az emeletről...

- Szegények vagyunk, - rebegte Mária. - Olyan szegények, amilyenek csak pesten lehetnek az emberek! Ilonka bizonyára jól tette, hogy elszökött az örökös kelkáposzta és a cikóriás kávé elől. Isten ellen való vétek, hogy a testünket berántott kelkáposztával tápláljuk, honnan vegye a szervezetünk az ellenálló képességet, honnan vegye izmunk a rugékonyságot, és honnan nyerjen szárnyat a fantáziánk, hogy egy másik élet is van a világon, nem pedig csak a káposztaszagú konyha élete? Esküszöm, Sobri Jóska, hogy szegény Ilonka néha álmában olyan öregarcú volt, mint anyánk, - pedig még nem volt húszesztendős.

- Nem érdemes annyit gondolkozni a szegénységen. - felelt Sobri Jóska. - Azt kell gondolni, amit az apám mond. Ő szentül meg van győződve, hogy egyszer majd "felfedezik" és azontúl mindig a Vadászkürtben fog ebédelni, de egyedül, urasan, tokaji bor mellett és mostani cimborái az ablak előtt köszöntgetnek.

De Mária nem hagyta előbbi feltevéseit, sőt miután éppen az Andrássy útján mendegéltek, villámló szemmel magyarázta Sobri Jóskának gondolatait:

- Nézze például azt az asszonyt, aki szemközt jön velünk. Legalább negyven esztendős, de jó mindene van, amely fonnyadt, petyhüdt testét egyenesen tartja különben szétomlana, mint a kenyértészta. Nézz a ruháját, amelyet Monaszterlinél varrnak, a kalapját, amely a legdrágább váci utcai boltból való, a harisnyáját, amilyen nekem álmomban sincs, Tudja ki ez? Ez a híres Braunné, aki lány korában eladott az anyja egy öreg uzsorásnak... Szeretője volt minden kocsis, hordár és gazdag zsidó Pesten. Nézze, milyen szemtelen, nézze, a csucsorított száját, a vizes szemét, a festett fülét, az erkölcstelen orrát, a fajtalankodó mosolyát, a harapásra nyitott fogsorát, a nyakán a kigöndörített hajszálakat, amelyek úgy vannak fésülve, mintha nem a fejéből kinőtt hajszálak volnának...Tudja, milyen ékszerei vannak ennek a nőnek? Tallérnagyságú butonok lógnak a fülében, mint egy bálványnak. A parókás, festett hajába gyémántrózsákat űz, a fehérneműi kincset érnek, hajnalig kurjongatnak nála a részeg urak...Én tudom, mert a házmesternéje az anyám kuncsaftja. Mondja, Sobri Jóska, miért van Braunnénak alsószoknyája a Szép Juhásznétól és nem nekem? Mondja, Sobri Jóska, miért raknak fel a férfiak az ő hervadt nyakára tüzes ékköveket és nem az én nyakamra? Sobri Jóska, ha maga egyszer látná a lábamat, - elmenne cipőt lopni nekem.

- Bezárnának, - felelte szárazon a fiú.

- Hát aztán? Hány férfi ült már börtönben? - felelt pattogva, önfeledten Mária. - De én nem akarom, hogy neked bármiféle bajod is történjen, mert ugyan ki maradna meg nekem a világon? Kelkáposzta mindennap, - végül behunynám a szemem és ledobnám magam az emeletről.

- Meghasad a szívem.

Mária könnyes szemét a fiú komor arcára villantotta.

- Szegény Sobri Jóska, te szeretsz minket. Hiszen jobban sírtál az Ilonka koporsójánál, mint én. Talán öreg, gyámoltalan anyámat is szereted, ő annyit szenvedett az életben, hogy nem tehet a furcsaságairól, amelyeknek madárijesztői közé elmenekül a bánat elől. Ha még az a kis kártyavetés sem volna, elmehetnénk koldulni. Képzeld el, hogy én vizet árulnék a Feld-színház körül, anyám pedig a Stefánia-út sarkán nyújtaná ki a kezét...Hát csak hadd vesse kártyáit szegény, ugye nem haragszol?

- Apám egyszer elkártyázta a házbért az Írók-klubjában, akkor megesketett anyám, hogy gyűlöljem a kártyát.

- Te bohó, - nevetett Mária. - Ez a miénk másféle kártya...Ez olyan, mint a hamiskártyásoké, nem lehet rajta veszteni. Kirakjuk őket a szobalányoknak, házmesternéknek, a bukott nőszemélyeknek és ők azért fizetnek. Szegény anyánk már nagyon öregszik, Ilonkának kellett volna átvenni a helyét, de most már én következem.

- Mária, ez szörnyűség! döbbent fel Sobri Jóska. S olyan kezdett menni a Lánchídon át, hogy a lány alig bírta követni. A híd közepén, ahonnan a komoly öngyilkos jelöltek keresik az örvényt, utolérte Mária a fiatalembert.

- Inkább meghalni, mint ez az élet!

- Haljon meg Braunné, - szisszent fel a lány. - Ő forduljon fel, meg a többiek, akik miatt nem jut elég vászon a szegény lányok ingére, akik reggeltől-estig hajszolják a fodrásznőt, hogy az nem ér rá a fiatal lányokat megfésülni, akik osztrigával, kaviárral, és finom "mustárra" töltik meg a bendőjüket, nekünk pedig csak kozmás kávé jut. Mindenki halljon meg: az egész város ott a hátunk mögött, kő kövön nem maradjon, selyem harisnya elszakadjon, gazdag gyermek difteritiszt kapjon, fekete himlőt minden gazdag asszony, pestis, ragya, bűn menjen a jóllakott házakba, forduljon fel akár egész Pest...Csak neked ne görbüljön meg a hajad szála sem, te szegény Sobri Jóska.

Máriának Budán csillapodott a felindulása. A szegény, kopottas divatjamúlt házikók megnyugtatták, mintha szegény, megöregedett testvéreivel találkozott volna.

Még csak egyetlenszer bugyborékolt fel benne az indulat:

- Azért itt laknak gazdag emberek. Például az az öreg Szuhay, aki a rejtett utat őrzi.

De már a nyári temetőhöz értek, amely méhek döngicsélésétől volt halkan morajló, mintha egyszerre énekelnék minden itteni lakónak a kedvenc nótáját. Mária olyan halk léptekkel közeledett Ilonka sírjához, mintha templomba menne. A sírkereszten friss koszorú volt, nefelejcsből. Mária féltékeny gyanakvással forgatta meg a koszorút. Lepke módjára hullott ki belőle egy fehér szalagdarab, amelyre tintával ez volt írva: "Öreg , budai barátjától".

- Szuhay! - visított fel Mária és darabokra szaggatta a koszorút.

Olyan gyűlölet torzította el az arcát, hogy Sobri Jóska elfordította a fejét. Nem akarta ilyen csúfnak látni Máriát.

...Mária a következő éjszakán nem sokat tudott aludni. A szokásos, titokzatos nyugtalanság, hajszolta a vérét, amely holdváltozáskor meglátogatta. Félelmetes sírásokat rendezett a párnájába, kopogásokat hallott a falban, szellemekkel beszélgetett, anélkül, hogy tudott volna róla. Véresre harapdálta a körmét és a szobán számtalanszor végigment, miközben még a megvetett Braunnénak is utánozta a járását. Ez az asszony úgy lépett mint egy szűk nadrágba bújtatott huszártiszt. Talán ennek köszönheti sikereit, - vélte Mária, amint térdét riszálta a legutolsó divat szerint.

De végre feljött az újhold a Városliget felett és Mária lebontott hajjal az ablakhoz ült és fésülgette, fonogatta, dédelgette a haját. Beszélgetett a hajához, mint valami eleven lényhez:

- Te nem tudtál megnőni olyan hosszúra, mint az Ilonka haja, mert te csak egy sokat szenvedett, boldogtalan, szegény lánynak a haja vagy. Kicsiny maradtál, amint egy sorsüldözött család leányához illő. De nem is akarnak majd levágni, mint Ilonkát a koporsóban az a vörös szemű ember.

A hold az égről, Sobri Jóska a harmadik emeleti ablakból hajnalig elnézegette a magában beszélgető leányt. Az fehér éji öltönyében néha úgy tűnt fel megfigyelői előtt, mintha csupa színészkedés volna a magaviselete, - amint a fiatal nőknél szokásos, hogy "érdekessé tegyék magukat." Máskor ellenben, amikor szemét rászögezte a holdra, amíg a hold átvilágította szemének egész belsejét, mint valami sűrűséget, amelyen csak lassan tud áthatolni a holdsugár: rejtelmes, félelmetes, másvilágiasan izzó volt az a két szem. A két karját kinyújtotta és lassan imbolyogtak a szabadjára eresztett vékony, finom ujjai, mintha megölelni vagy megfojtani akarnának valakit. Kísértetiesen nézett felfelé, mintha eszét veszítette volna. Alakja felemelkedett, kinyúlt, mintha lépcsőket keresne, amelyek a magasba visznek. Ez már nem volt színészet, mint az álregényes nők szokták megvilágítatni arcukat az új holddal, szentimentális sétán, (amely esetleg szerelmi orgiával végződik.) A hajaknak a libegése, az arcnak elfehéredése közel volt az öntudatlansághoz.

De amelyik percben a kinyúlt alak végre halkan, túlvilági kézzel kitárta maga előtt az ablakot és a mezítelen lábak csirke-ugrással az ablak deszkán teremtek, a holdból már csak egy csücsöknyi látszott a búskomor háztető felett és a folyosón kitárt karral állt Sobri Jóska, hogy a zuhanó testet felfogja.

- Mária! - sóhajtotta a fiú.

A leány kinyújtotta a két kezét és megtapogatta Sobri Jóska fejét.

- Ki vagy? - kérdezte bizonytalankodva.

- Én vagyok a Sobri Jóska.

- Hazudsz. Te vagy az öreg Szuhay.

Az ablak bezárult. A hold lement.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
X. Rothschild Bettina csintalansága

Másnap délután egyedül, szökve ment Mária Ilona sírjához...A nők különös ösztönével érzett sejtelme bevált: valóban a sírhalom mellett találta az öreg Szuhayt, amint fejcsóválva szedegette össze koszorúja maradványait.

- Azt hiszi, kedves kisasszony, hogy mindig ilyen elhagyott, bolond ember voltam? - kérdezte Szuhay hosszadalmas pillantást vetve Máriára. - Én belém szerelmes volt Rothschild Bettina, ha akartam volna: elszöktettem volna...

Így kezdte Szuhay elbeszélését Ilona sírhalmán üldögélve.

Lehetséges, hogy a régi temetőkben sok ilyenforma beszélgetés hangzik el, amikor az élők különbnek akarják magukat feltüntetni a halottaknál. Az özvegyasszonyok, akik tán párnát dobtak a férjükre a hosszadalmas, véget nem érő haldoklás alatt: a téns úr sírhalma felett arról beszélnek kísérőiknek, hogy még ma is párnájuk alatt tartják azt a darutollat, amellyel férjüket megszerették. A férfiak pedig, akik talán halálra verték a házsártos asszonyt, könnyes szemmel emlegetik felejthetetlen feleségüket.

Szabad itt hazudni, a holtak nem szólnak közbe, csak néha szakad be egy sírdomb, ha a fajtalan menyecske a holt emberhez jár pásztoróráira.

Szuhay Benedek, valahogyan megváltozott az elmúlt idő alatt, mintha valami más alakot vett volna, amint az ódon házat, a pókhálós pincét a tömjén-szagú szobákat elhagyta. Mintha darab időre, otthon maradt volna a mogorva, rosszéjű vén ember és helyette egy másik ember járt volna ki a világba, körülnézni fecsegni. Piros és kövér volt az arca, mint valami bajuszpedrő skatulyára festett huszáré. Fodormenta szaga volt a császár kabátjának, bár struflis pepita nadrágjában, lila színű mellényében még mindig ahhoz a cilinder kalapos népénekeshez hasonlított, aki gitárra la hónap alatt járkál egyik kocsmából a másikba és német nótát gajdol. A pomádé haja, a kisujján viselt pecsétgyűrűje, a felsütött bajsza és a mozgékony csacsi hasa miatt ez idő tájt a fiáker bakjára is ülhetne Sári helyére... Akkoriban, mikor ő utoljára nefelejcs-virágokkal próbálkozott: ilyen volt a divat Pesten.

A temető útján szerelmes párok keresték az árnyékot. Egy bokor alól tarka harisnyás lába nyúlt ki egy polgárnak, aki itt délutáni álmát akarja aludni. Fiatal özvegy asszony fázósan burkolózott hosszú fátylába, de boldogan megrebbent, mikor egy obeliszk mellől a piros nyakkendős fiatalember előlépett. Csak a verkli hiányzott innen és a söröshordó puffanása. De megszólalt a Szuhay hangjában a valcert játszó zenélőóra, amint két szemét hunyorítva, ujjaival pattogtatva, nyelvével csettintgetve, beszélni kezdett, mint az udvarlásnak ez a módszere divatban lehetett az elmúlt években:

- Rothschild Bettina, született Mendelsohn-kisasszony az én kedvesem volt, - rebegte Szuhay Benedek. - Sohasem hallotta hírét a Rothschildoknak? Európa leggazdagabb emberei, csak királyoknak adnak kölcsön pénzt, évszázadok óta nemesek és zsidók, és mert mindig múzeumokban, képtárakban élnek, arcuk megfinomodott, mint az arisztokratáké.

- A férfiakhoz ellenben semmi közöm sem volt, csak annyit tudtam felőlük, hogy egyiket Nátánnak, a másikat Jakabnak hívják, az én asszonyomnak férjét Albertnek nevezték és Bécsben lakta egy kis palotában a Svarcenberg-tér környékén. Én akkor az udvari levéltárban dolgoztam, mert voltaképpen tudósnak készültem.

- Mindennapi utam elvitt a Rothschild-palota előtt és darab ideig, csak szórakozottan nézegettem be a palota kertjébe, amely akkor volt, hogy Magyarországon vadaskertnek nevezték volna. A fák és a bokrok éppen úgy meg voltak nyírva itt is, mint Schönbrunnban és tavaszi napokon kékkötényes kertészek tündöklő vízsugarakat szórtak a gyepre. Egyébként kívülről olyan volt a palota, mintha lakatlan lett volna, a habos sárga, kékkel szegélyezett függönyök borították az ablakokat, amelyek soha sem nyíltak ki. Csak az első emelet erkélyén voltak zöld dézsákban mindenféle növények, talán kaktuszok, de akkoriban nem sokat törődtem a növényekkel.

- Bécsben a Svarcenberg-tér környékén sok olyan elvarázsolt palota van, amelyben legfeljebb akkor látszik valami megelevenedni, amikor kövér lovaktól vont batár kigördül a kapun és a vasrácsos kapukat gyorsan bezárják a szakállas cselédek, hogy a következő percben ismét halálos csend boruljon a házra és környékére.

- Mondják, hogy mostanában már Pesten, a lovarda környékén is vannak olyan titokzatos paloták, amelyekbe nem léphet be közönséges halandó. De Bécs: az más. Ott azt érzi az ember bizonyos utcákban, hogy már száz esztendő előtt is, sőt még régebben ugyanazok az emberek és cselédjeik lakják a palotákat. A császárok és az uraságok meghalnak, de az udvarmester, a rend, a csend, a fegyelem: soha sem változik. Az örökös jólét, a gondtalan életmód, a változatlan pompa, a meglepetés nélkül múló évek, a jóságos csendesség: csak itt érezhető valójában, e paloták környékén, ahol az ember csak a kapukon lévő koronákról, címerekről sejti, hogy főméltóság lakik a házban. Az én kiszemelt palotám azonban különbözött a többitől, hivalkodó szentségtöréssel, polgári gőggel fénylett a kapu mellett egy tenyérnyi réztáblácska, amelyre csak annyi volt vésve, hogy Rothschild. - Későbben megtudtam, hogy ez a tábla a szegények miatt van kitéve, hogy el ne tévesszék a kaput szombatonként amikor a palota kinyílott és az összegyülekezett koldusok között adományokat osztott ki egy ezüstfejű titkár.

- Hetekig jártam el a palota előtt, midőn a levéltárból lakásom felé igyekeztem és soha sem gondoltam arra, hogy valaha közöm lehet ehhez a házhoz és a benne lakókhoz. A sors oly kiismerhetetlenül jár az ember háta mögött, hogy csak akkor hallja meg lépteinek kopogását, amikor már meg is ragadta a sors a vállát.

- Csak azt vettem észre nagy sokára, hogy az egyik holt ablakfüggöny minden délben tizenkét órakor, amikor a Szent István torony harangjai a delet jelezték: egy hajszálnyira megmozdul. Még több idő telt el, amíg arra is rájöttem, hogy a függöny az én kedvemért himbálózik. Eleinte azt hittem, hogy valamely építészeti rejtély, amilyen már előfordult: - rálépek egy utcakőre és a lépés súlya alatt az egész palota megrezzen, ezért inog a függöny, amint például a Burg József-udvarán tudnak egy tégla darabról a régi bécsi polgárok, amelynek kalapáccsal való érintésére szemmel láthatóan megmozdul a császár kovácsolt vas szobra. Aztán megpróbáltam később jönni, korábban elindulni, a függöny sohasem mozdult meg, csak olyankor, amikor az István-harang szólt. Tehát bizonyos, hogy a harang kongásnak van olyan hatása az ablakra, hogy az megremeg a hangtól s így meglibben a függöny is.

- Vajon miért is mozdulna meg a függöny az én kedvemért? Valószínű, hogy a palotának ebben a részében olyan lakosztályok vannak, amelyeket ritkán látogatnak. Itt van a képtár, itt van a múzeum, talán egy ódon szalon, amelynek bútorai szürke leplekkel vannak beborítva, amióta kiment innen a szalon egykori úrnője. Kötényes inasok és bodros szobalányok lépnek be ide, hogy az előre megszabott napokon eltisztítsák a port. S akkoriban, mikor késő estig is dolgom volt a levéltárba, éjfélkor hosszant elálldogáltam a palota előtt, amíg csak a rendőre léptei közeledtek.

- Már június volt, amikor egy esős napon pár pillanatig elkéstem a függönnyel való mindennapi randevúmról. A függöny félig el volt húzva és a függöny mögül kutatólag hajolt előre egy csodálatos női fej. Amint én az ablak alá értem, a fej eltűnt, csak a függöny heves ingadozása jelezte, hogy nem képzelet játéka volt látványom.

- Megrendülve értem lakásomra és mint rendes emberhez illik, nyomban bejegyeztem naplómba ez élményt, - hiszem még azt is felírtam, hogy mennyit fizettem a Piros almában ebédemért. Csak a női fejet nem sikerült helyesen leírnom, mert attól a naptól fogva a szívembe volt az a fej beleírva és láthatatlan volt, mint az áhítat.

- Most már évek elmúltával talán jobban látom őt, mint az időben, amikor az egész valómat minden gondolatomat, minden csepp véremet eltöltötte, mintha valami mély folyamba zuhantam volna, amelynek sohasem érem el a fenekét, se a felszínét, de nincs itt sötét, hanem valami túlvilági fényesség, amelyben másképpen látunk mindent, szebbnek és csodálatosabbnak, megérthetőbbnek az egész életet. Most már tudom, hogy szerelmes lettem, amilyen csak egyszer szokott lenni minden ember életében.

- Vörhenyes haja volt, mint amilyen színe az első mámornak van. Vagy talán az első ősznek, amikor boldogtalannak érezzük magunkat. Vagy talán hunyorgató parázsnak, amelynek pislogása mellett téli estéken a sötét szobában elgondolkozunk a múlt időn...De nem, - ez mind banális, ez mind csak dadogás. Olyan színe volt a hajának, mint másnap a kialvadt vérnek az erdei avaron, ahol valaki szerelem miatt szíven szúrta magát. Vagy mint a kötélnek a nyoma az ember nyakán, midőn hirtelenében levágják a kamrában a szögről. Vagy mint a láng nyoma az ember testén...Mert természetesen nem gondolhattam egyébre, mint arra, hogy idővel öngyilkos leszek az idegen nőért.

- De aztán nyugodtabban gondolkoztam és megállapítottam, hogy az ismeretlen női haj inkább hervadtnak látszik, mint bizonyos, életteljes hajak a régi babona szerint elvesztik élénk színűket és halkan betegeskednek a bánatban. A hiábavaló ábrándok, a folytonosan jövő, sohasem valóra váló álmok, az elfojtott sóhajtások felszállnak a nők hajára és fészket raknak a kontyban vagy a halántéknál. Onnan repdesnek el apránként, míg a nő haja hasonlatos lesz egy elhagyott madárfészekhez. Lehetséges, hogy idővel visszatérnek megint a madarak és a fészek akkor életteljessé válik, de az is meglehet, hogy a fészket már csak a tél hava fedi majd be.

- Ilyenformán jutottam el a gondolathoz, hogy a palota úrnője nem boldog, bár semmi más okom nem volt feltehetni róla a boldogtalanságot. De szegény fiatalember voltam és ennél a gondolatnál szívesen horgonyoztam, mint eltévedt hajó.

- A szeme kék volt, - de csak annyira kék, mint a füst, vagy a messziség, ahonnan azokat a hegyeket és völgyeket látjuk, ahová soha sem juthatunk el. Kék volt, amilyennek az ifjúkorban hallgatott litánia vagy hajnali mise látszik, mikor már soha se megyünk templomba. De azért olyan kék is volt, mint az orgona, amelyet majális reggelén a szívünk fölé fűzünk. És kék volt, mint a hamu, amely az ifjúság elégetett emlékeiből keletkezik, amidőn aztán a hamut kiszórjuk egy szeles napon.

"És nagyon gazdag volt!" - szólalt meg először Mária, aki idáig visszafojtott lélegzettel hallgatta a megifjodott Szuhay vallomását.

- A homloka keskeny volt, mint egy térdeplő az Orsolya-templomban, az álla előrehajolt, mint a kis madár feje, amidőn egyedül énekelget. Az arcán a régi, felejthetetlen festmények rózsaszíne...a velencei tükrök szépsége...a gazdagság, a jó asztal és a mindennapi fürdő üdesége...az osztriga bágyadt színe és a finom, keletről hozott füveknek a mosdó vize...a válogatott eledelnek, ritka nyalánkságoknak, a könnyű de tápláló ebédeknek, a tavaszi kocsikázásoknak, az ernyő selymén át tompított napsugaraknak, a sűrű, gyengéd fátyoloknak, a mindenkor szívesen látott álmoknak az arcszíne, amelytől olyan lehelet-finomságú lesz a gazdag nők arcbőre, hogy alatta még a szeplőtlen, kristálytiszta vérnek az áramlását is láthatjuk...Ó, csak ebben az időben eszméltem rá, hogy a szép arc színhez nem az illatszer kereskedők kotyvalékai, sem a szentképek előtt való térdelések és az imakönyv lapjainak a csókolgatása szükséges, amint szegény, szeplős, sárga lányok, tubákszínű öregasszonyok vélik, hanem valami egészen más. - szótlan arany és néma ezüst...

"És ő nagyon gazdag volt!" - sóhajtott Mária, arcszínét változtatva.

- És ő nagyon gazdag volt, mert csak egy nagyon gazdag nőnek szabad olyan nagy orrának lenni, mint az emlék pénzeken lévő fejedelem asszonyoknak, amely pénzeket koronázáskor szórják a szájtátó nép közé...Egyenes, bátor, elhatározott orra volt, mint egy bikaviadornak vagy egy régi spanyol királynak, hogy az embernek régi legendák jutottak eszébe a korról, amikor a Mendelsonok a spanyol félszigeten laktak és pénz kölcsönöztek V-k Fülöpnek, valamint a marokkói szultánnak...Talán valamelyik régi, álommá vált és sokat szenvedett ősanya gondoskodott arról, hogy királyi aranyvér és csörgedezzen a családban. És a keletiesen hajlott orrok helyett egy-két évszázad múltán, ismét megjelent a család leány-sarjadékán, orrán az ősanya szerelme. És az embernek eszébe jutott minden férfi tréfaság, öregek bölcsessége, vén emberek csúfolódása, amely a hosszú orrú nőkről elhangzott. De én imádtam az ismeretlen nőt, bár sokszor rettegtem attól, hogy e nagy orr a halottak megnövekedett orra...amilyen nagy az én orrom is lesz a koporsóban.

"Nagy orr: szerencsét jelent a szerelemben, - mondja a kártyavetés," - rebegett Mária türelmetlenkedve. - Gyönyörű ruhái voltak?

De Szuhay csak álmodozón folytatta:

- Egy világuralom vágya remegett az orrcimpákban és egy unatkozó asszony kéjsóvárgása kifeszített dárdaként nyomult előre...Meglestem, megfogtam, meghódítottam, mert talán belepusztultam volna, ha nem lesz az enyém.

"A palotában," - mormogta Mária. - A Rothschildok palotájában.

- Nem itt Budán, eljött utánam a gőzhajóval és a vendégem volt. Otthon azt mondta, hogy anyja látogatására utazik Németországba.

"Az alagutas vén házikóban."

- A félig romba dőlt házban, ahová nem jár más, mint a dér meg az eső, a szél és a füst...De az még sokáig tartott, amíg a gőzhajó kikötött a Tabánban. Sokat kellett szenvednem addig, naplóm telve van öngyilkossági gondolatokkal, majd Miksa császár módjára Mexikóba akartam kivándorolni, hervadtam, mint az utcán a gömbakácfa és a függöny csak néha mozdult a palota ablakán.

- Egyszer az ujját nyújtotta ki hosszú, esdeklő pillantásaimra. A mutatóujját, mint egy virágszálat kidugta a függöny mögül és én csaknem meghaltam a gyönyörűségtől. Gömbölyded, de hosszúkás ujj volt, amelynek hegyén bizonyára villamos áramok vagy drágalátos zenék áradoztak. majd a kezét mutatta. Másvalaki azt hitte volna, hogy szamárfület mutat az ismeretlen, de én jól tudtam, hogy kegyelmes kegyelem minden mozdulata. A kezén, amelyen nem ragyogott gyűrű, mint ahogy a nagyon gazdag nők csak kivételes alkalomkor hordanak ékszer: napokig elgondolkoztam. A kéznek szívalakja volt, mintha a szívét kínálta volna...És egy napon aztán a lábát tette az ablakba, mint valami drága ajándékot. A mezítelen lábát mutatta, még pedig bokáig, hogy csaknem belebolondultam a látványba. Szaladtam az utcán, hogy a rendőr hosszan utánam nézett, naplóm lapjai megteltek...soha se mondhatnák el semmit erről a mezítelen lábról, anélkül, hogy a szentségtörést el ne követnénk. S az volt a szívre ható, hogy nem kiszappanozva, bepúderezve, meg illatozva mutatta a lábát, hanem természetesen, hogy még a fehér bőrön látszott a harisnya szövésének a nyoma, a kivágott cipő kérgének a mélyedése, sőt az egyik ujjacskán egy kis selyem-pihe is maradt az imént levont harisnyából...

"Gazdag nőknek mindent szabad."

- Mindennap újabb reménységekkel közeledtem a palotához. Vajon, hogyan avat be apránként titkaiba a szemérmes úrnő, hogyan leszek birtokosa hétről-hétre titkolt bájainak? Mit gondolt ismét magában, hogy boldoggá tegye egy boldogtalan szegény ifjú napját? Míg végre egy hollandi papiros-szelet repült ki az ablakon, rajta németül e pár szó: "Mit akar ön?" - Én végig tanulmányoztam az írást, nagyító üveggel végigmentem a ceruza-vonásokon, majd neki ültem és reggelig megírtam válaszomat. megírtam élettörténetemet, megírtam, hogy hivatalom ősszel befejeződik, vissza kell mennem csendes budai házamba, ahol nyilván meghalok majd tavaszig...

- Napokig várakoztam a levéllel az ablak alatt. Végre kinyílt annyira, hogy a levelet becsúsztassam, a drága, hófehér kéz halkan vonta be levelemet, mint a sokat szenvedő lélek előtt halkan kitárul a reménység kapuja.

- Pár nap múlva újabb papírszelet repült ki az ablakból. Ismét német nyelven szólt a levélke és az volt benne, hogy most már ne mutatkozzam a ház körül, hanem menjek haza Budára. A gőzhajóval, majd ő utánam jön...

- És a gőzhajón indultam el én is, még pedig a "Budapest" nevűn, mint ezt utolsó levelemben megírtam. A Dunát, a partokat, a városokat, a hajó berendezését talán senki se vette még szemügyre. Hiszen nemsokára erre fog utazni a drága úrnő is...

- Milyen hosszú ilyenkor Budán az ősz! Várni, ősszel, várni...

"Én tudom, mert mindig várok," hangzott valahonnan egy hang.

- Mindig várni és mindennap reménytelenebben lefeküdni. A gőzhajó fehér potrohával, cilinder kalapjával köszönt a Lánc-hídnak, az emberek, mint majmok a ketrecben tolongnak a hajó korlátai mellé, a lapátok úgy verik a vizet, mintha rátaláltak a Duna azon áramlására, ahol a folyékony ezüst örvénylik, aztán eltűnik a gőzhajó a Margitsziget felé és hosszú gyászfátyol marad utána a folyam felett, amelyet az ember akár a kalapja mellé köthetne.

- Milyen lassan járnak az órák a ráctemplomon. Különösen olyankor, amidőn galamb vagy csóka száll a mutatóra! Milyen céltalan a napnak az a része, amelyben nem várható a bécsi gőzhajó érkezése. Öreg hajós kapitányok piros bor mellett üldögélnek a parti kocsmában, piszkos kártyákat kevernek, szégyenszemre szóba állnak a csárdaleánnyal, alantas, érdektelen terveikről beszélgetnek és nagy ritkán megnézik az órát a mellény zsebükben és kiejtik a mindenható szót: A "Budapest" most köt ki Komáromban.

- Hát még a többi hajósemberek a kikötőben, mily unalmas, helyükre ne való emberek! Mintha egyik se törődne avval, hogy a gőzhajónak nem sokára meg kell érkeznie. Mind mással van elfoglalva, mint a mesterségével. A talpukat nézegetik, vagy egy rozsdás szeget nézegetnek a deszkában!...istenem, várni, mindig várni, mintha így múlna el az egész élet!

- Hogy megtudnak öregedni az emberek ilyen időben! Az utcák csak ásítani tudnak, mintha minden élet kihalt volna belőlük. Az emberek oly céltalanul mendegélnek, mintha semmi közük se volna a múló időhöz. Nem lehet megérteni, hogy miért élnek a vénasszonyok, akik megmutatkoznak az ablakok mögött. Nem találni magyarázatot arra sem, hogy miért száll föl a füst, miért nyílnak ki néha-néha a kapuk, miért kopog a falban a kísértet? Mi célja van itt mindennek, a galambok üldögélésnek a háztetőkön, a kutyák szaladgálásának az utcán, a csörgő faleveleknek, amelyek oly váratlanul jönnek elő valahonnan, mintha már egész Budát bekóborolták volna és összegyűjtötték volna az összes pletykákat! Várni egy egész életen át! Nincsen olyan szomjúság, amely ehhez hasonlítana. ha egy kocsi megy végig az utcán, - az ember azt hiszi, hogy a megváltás ment el mellette. Így vártam én Rothschild Bettinát.

"Ha szegény lett volna, sietne", - vélekedett Mária a katicabogarak felé. "De eljött".

- Igen, még pedig olyan napon, mikor nem is vártam. Csak kopogtatott a kapun és oly biztonsággal lépett be, mintha már nagyon gyakran járt volna nálam. Hosszú utazó-köpenyeg volt rajta és kis, csókaszárnyas kalapkáján sűrű kék fátyol. halkan és felindulás nélkül a nevemen szólított, kék kesztyűs kezét csendesen nyújtotta és egy hímzett, bársonyból való utazó-táskát bízott rám. "Zárja el, ebben van egész vagyonom". Grófnénak, bárónőnek, istennőnek szólongattam. Letérdepeltem a ruhája szegélyét csókoltam. Talán sírtam is ...Most bezzeg jól megértettem azokat a férfiakat, akik azt szokták mondani, hogy nem érdemes mindenféle apró-cseprő női ügy miatt feltápászkodni a kerevetről és mikor rákerül a sor, úgy sietnek, hogy csaknem elveszítik a nadrágjukat...

- Bettina csak hideglelősen nézegetett, hogy nem zártam be a kaput, hogy lámpást gyújtok, mert esteledett az őszi alkony, hogy ugrálok a szobában, mint a púpos szabó sánta szarkája...Bettina csak leült egy székre, mint egy váróteremben, a kesztyűjét sem húzta le, a fátyolát sem igazította meg. Csak ült magába mélyedve, mintha a legnagyobb szomorúságot, az elviselhetetlen bánatot hozta volna a házhoz. Meggörnyedve, kezére támasztott fejjel üldögélt, idegenkedve nézett mindenre, amellyel búskomorságából magához téríthetném. Végül arra kért, hogy hagynám magára legalább egy óráig vagy kettőig, hogy rendbe szedhesse magát, hogy életre ébredjen, hogy felejthessen. Menjek el a házból messzire, messzire és előbb ne jöjjek vissza, amíg éjfélt nem üt az óra.

- A kocsma ablak pirosan világított, mint a kétségbeesettek, a bajba jutottak siralomháza, ahonnan a kocsma bezárása után egyenesen az akasztófa alá mehetnek. Arra tartottam, miután Bettinára a kaput bezártam.

"A gazdag nő szeszélyéből"- vibrált egy kis bús hang.

- Hazugság és fájdalom, rikkantó keserűség és magába mélyedt hallgatagság a korcs-lámpa körül. Öregember csemcseg régi mondásokon, mert olyan ízek futnak össze fogatlan szájában, amilyeneket már a valóságban nem érezhet. Fiatal férfi keresi a rókalyukat, ahová bemenekülhetne azon az úton, amerre a bor folyik. Itt hallgattam én a szívem dobogásának az óra ketyegését, amíg körülöttem láthatatlan alakok zsongtak. Bettina is várja nem messzire az éjfélt.

- És mikor éjfélt vert a rácvárosi torony, halkan elindultam a házamba, mintha lopni mennék...Idegen hangon szólt a kapuban a kulcs, egy másik ember léptei visszhangoztak az udvaron, az ajtóm kilincse a kabátomba kapaszkodott és Bettina ugyanazon a helyen ült az asztal mellett. De már holt volt.

"És a bársonytáska itt maradt."

- Holt volt talán szívének gyengeségétől, talán a magánytól, amely megmarkolássza a torkot...Holt volt, mert itt érte utol a végzet. Reggelig, másnap estig keltegettem. Aztán eltemettem a pincém alatt lévő alagútba. Azért nem szabad arra többé senkinek sem járni.

"És a bársonytáska Rothschildné vagyonával?"

- Valamit írtak néhány nap múlva az újságok, hogy a bécsi Rotschildoktól megszökött egy szobalány, aki magával vitte a báróné ékszereit, de én nem sokat adok az újságokra.

"De az ékszerek?"

- Akarja őket látni? Jöjjön velem, majd megmutatom magának, - felelt Szuhay Benedek és olyan piros volt az arca, mint a karmazsin. - Ha ugyan nem fél a holt asszonytól?

"Én semmitől sem félek," - mondta Mária és talpra állt, mintha utolsó útjára indulna. Alig ingadozott, alig ellenkezett, amikor Szuhay a karjára vette és a besötétedett temetőből oly gyorsasággal vitte magával, mintha holttestet lopott volna.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
XI. A gyűrűk estéje

Az ékszerek valóban ott voltak a Szuhay lakásán. Egy falba rejtett szekrényből vette elő a táskát, mint a varázslók az álomitalt. Olyan is volt mindaz, ami itt és ezután Máriával történt, mintha álmában látta volna a dolgokat.

Mikor a bársony táskából a remegő, elefántcsontszerű kéz az első ékszer darabot Mária elé tette, a lány fülében még visszhangzott a bezáródó kapu döngése, mint a víz alá merülő hallja messziről a hidak zaját, nem tudni, hogy temetési menet döng-e a messziségben vagy esküvői fogat robog...De a gyűrű rubintból volt, szüzek véréből és jeruzsálemi templomtól Madridig futottak vele öreg zsidók, haramiák, sbirrek és királyok szemei elől dugdosták a ládák fenekén, amíg a világra jött az a liliomkéz, amely a bécsi opera bordópáholyából megmutatta a ritka gyűrűt az osztrák császárnak...

Mária eleinte azt hitte, hogy álmában hallja ezt a magyarázatot a láthatatlan hangtól, amely az álomban megszólalni szokott. Csak akkor, amidőn a Szuhay kezét érezte a kezén és a gyűrűt az ujján, akkor eszmélt rá, hogy egész idő alatt az öregember beszélt hozzá. Mikor a gyűrű a lány kezén volt, elfulladt a hang, mintha a varázsmondat befejeződött volna.

És Mária, amint a rubintgyűrű vérébe meresztette a szemét, látta eltünedezni a gyűrű környékéről kezének ráncait, mintha valamely varázslat áradt volna a kőből. Elmúltak a kis ráncok a mutató ujjáról, amely mutató ujjával a lecke szavait, a tintás pennából nehezen csurgó iskolai feladatot szokta kísérni, amely mutató ujjra vonalakat horkoltak a rácsavart hajszálak, amikor erősen gondolkozott sorson, szegénységen, kopott ruhán és foszladozó cipőtalpon. De eltűntek a ráncok a hüvelykujjról is, amelyek bizonyosan az utált seprűnyéltől, a szemetes lapáttól, az élet rövidítő szoba takarításoktól maradt ott. Eltűnt a gyűrűsujj árvasága, amelyre annyiszor álmodott karika-gyűrűt a kislány, hogy reggel valósággal érezte ujján a karika-gyűrűnek a nyomását. megbékült a fitymáló kisujj, amely a szegénység bosszúságaitól, az irigységtől, a gyűlölködéstől és a ruhadivat utáni vágytól, - mint ez a nők kezén a kisujjnak szokása, - olyan hegyes lett, mint a tű. Általában szerelmes harmóniába kerültek az ujjak, amióta a rubintgyűrű rajtuk ragyogott, mintha végre megérkezett volna az, aki az ujjaknak mindenki fölött parancsol. A várva várt vendég, akinek kedvéért kibékülnek egymással a házi haragosok, hogy az csak megelégedett arcokat lát maga körül, mint a lánykérőbe jött gazdagember.

És a kis kéz, amely még nem ismert egyetlent sem a női kezek kalandos útjaiból a férfiak erszénye és tetszése körül, amely még soha se maradt önfeledt madárkaként a vágytól felborzolódott bőr- férfi tenyérben, amely még nem pihent férfi nyakcsigolyáján, mint az állatszelídítőnő keze a hímoroszlán sörényén, nem olvasott meg mellénygombokat és nem kotorászott sem a férfiak orra alatt, sem a nadrágzsebükben, - hanem rendszerint szűk galléros zubbonya ujjába szorítva tintával, tollal, kemény, hűvös ceruzával manipulált, - maga a kis kéz is megérezte a gyűrűvel jött változást. Hajlása olyan lett, mint a hattyú nyakának, mint a nők kezének, akik néma kastélyokban a hárfát pengetik, vagy a zongora billentyűi felett keringőznek, mint a fehér strucc-tollas legyezővel mulató kezeknek, mint a kis velencei tükröt tartó, gyeplőszára fogó, gondtalanul csókot vagy barátságot dobó kezeknek...Úgy hajlott a kiskéz, mint a nagyvilágban a dámák kezei, a finom szappanokkal, balzsamokkal, szarvasbőrökkel dédelgetett kezek, amelyeket rendszerint könyökig érő drága kesztyűk fednek el a pórias tekintetek elől, de a választottak felé úgy nyúlik kézcsók végett, mint a legdrágább ajándék, a fejedelemnő kegye...Mária kinyújtotta a kezét a gyűrűvel, mint bármely hercegnő és Szuhay uram térdre ereszkedett, hogy csaknem megütötte a guta, amikor kéjes, hosszú cinkostárs rubintkő lámpása.

- Bettinának sem volt ilyen keze, pedig azt kölcsönkérő királyok csókolták, - rebegte Szuhay és a hangja úgy akadozott, mint a hím szamáré tavasz idején.

Ám a ritka rubintgyűrű csak lovagcsizmás fullajtár volt, a hátul következő uraságok hintaja előtt.

Előkerült a titokzatos bársonytáskából még egy csomó gyűrű, amely Innocent pápa neve alatt szerepel a régiséggyűjtők katalógusaiban. Más gyűrűk viszont az Odescalchi-gyűjteményben, a gyűrűk gótjai almanachjában vannak megemlítve, mint olyanok, amelyeknek nyomuk veszett.

Címerek voltak e gyűrűkön, amely címerek régi évszázadok ötvöseinek elképzeléseit őrizték. A gyűrűk címerében gyakran fordult elő a püspöksüveg, a bíbornoki kalap, Szent Péter kulcsai és a húsvéti bárány.

- Mindezekből látható, hogy szentéletű főpapok lila kesztyűs kezein osztották valaha az áldást e gyűrűk, amelyeknek a megérintése csodával, bűvösök meggyógyulásával járt, - mondta Szuhay Benedek, amikor a zacskóból kiömlött gyűrűket is úgy rendezgette az asztal lapján, mint a vetőkártyákat.

- Tudom azt is, mert hiszen volt időm megtanulni, hogy kik voltak ötvösei e ritka gyűrűknek, de hát magát, Mária nem érdeklik századok alatt, bolyongtak zárdák bolthajtásai alatt, megakadtak kéjnők tanyáin, baktattak a vándor katona iszákjában és bujdostak zsidók pincéjében, amíg a világ különböző részeiből össze gyülekeztek a Rothschildné zacskójában.

Máriát valóban nem igen érdekelte a gyűrűk rejtelmes utazása. Leginkább azt figyelte meg, ahogy alapos tisztogatásra szorulnak a gyűrűk, aranyuk megkopott és bágyadt, a címereik fényüket vesztették, mintha az öreg, ráncos ujjak, amelyek valaha a gyűrűket viselték, kiszívták volna az arany ifjúságát vagy a nők, akiknek birtokában darab ideig voltak, felhasználták volna az aranyban rejtező életerőt arcuknak pirosítására, szemüknek fényesítésére. De majd az ifjú, vérhullámos kezén e gyűrűk ismét visszanyerik régi fényüket és idegességüket, mint a dermedt kígyók, az életüket, amikor ismét felmelegednek a napsugárban.

Mohón rakosgatta tele ujjait a hosszú orrú pápa képeivel díszített gyűrűkkel és a sok száz esztendő előtt elhalványult férfiarc - valóban világítani kezdett a szűz ujjain.

- Az ékszerek öregítnek, - mormogta Szuhay Benedek, amint szemügyre vetette a gyűrűkkel bevont ujjakat. - Minden ékszerdarab elvesz egy napot, vagy talán egy esztendőt is annak az életéből, aki viseli. A ritka ékszerekért nagy árat kell adni. Az ifjúságot...

- A koldus, édes ifjúságot! - rebegte félig öntudatlanul Mária. És arra gondolt, hogy mit mondanának a Rózsa-utcában, mit szólnának az iskolában, hogyan térdepelne le anyja a gyűrűkkel megrakott kezek előtt...Az Adrássy úton a gazdag Braunné bokázna az irigységtől.

Szuhay ismét a bársonytáskába nyúlt.

Selyembe, aranyfonala burkolt csomagot vont elő és bús hangon megjegyezte:

- Egy rossz nő élettörténete következik itt, ifjúsága és ízessége, betegsége és szenvedése, pusztító szerelme és boldogtalan szerelme van ebben a csomagban ékszerek alakjában, bontsam?

Mária ujjain megzördültek a gyűrűk. Ismeretlen borzongás jutott végig a hátán: végre szemközt találja magát a névtelen, legfeljebb álomban látott Rossznővel, akitől úgy rettegtek az ifjú szüzek a téli mesemondások alatt. Milyenek lehetnek egy rossz nő ékszerei? megismerni-e az ékszerek színéről, alakjáról, értékéről, hogy tulajdonosuk olyan perszóna volt, akivel a kislányokat ijesztgetik? Szuhay pipamocskos keze alatt, foltos körmei alatt csendesen burkolózott kifelé a csomag, mint valami titok. Mária szenvedélyes orrocskája hirtelen rózsavíz és pacsuli szagot érzett, amilyen az utcai nők ruhájából szokott áramlani Pesten.

Szuhay a csomagból előszörre egy olcsó ezüstgyűrűcskét vett elő, amilyent a Teréz temploma körül az őszi búcsúkon is szokta árulni. Mária úgy érezte, hogy ez a gyűrű régi ismerőse, látta sokszor, amidőn anyja szoknyájába kapaszkodva a vásári sátrak között nézelődött.

- Bettina minden dolgában alapos volt, mint jó gazda asszonyhoz illik, - kongott a Szuhay hangja. - Mikor ennek a bizonyos Rossznőnek az élettörténetét ékszereiben összerakta, nem felejtkezett meg a kis kékköves, virág vékony gyűrűcskéről sem, amelyet talán első áldozásakor vagy bérma ajándékba kapott. Itt van a szerény gyűrűcske, amely az ártatlan ifjúságot példázza.

Mária hideglelősen sütötte le szemét a gyűrűcske előtt - hiszen nemrégen, talán még tegnap ő is megelégedett volna ily kékköves gyűrűcskével, ha azt kezén viselhetné...Tegnap? Milyen régen volt tegnap! Igaza van Szuhaynak, az ékszerek öregítnek. A Terézváros búcsújából a kintornát sem hallja. láztól emésztve türelmetlenül áll az asztal mellet és arra gondol, miként helyezhetné biztonsága a kezén lévő gyűrűket. Talán le kellene nyelni őket?

Szuhay nem látja az emésztő tüzet a leányka szemében, közönyösen, unottak rakja tovább ékszereit, száraz faághoz hasonló közönyös karjával...Egy marék aranypénzt vet az asztalra. A tallérok szerte gurulnak, mint az ólaikból kiszabadult sertések. Aranyak a világ minden tájékáról, amelyhez csak egy Rossznő juthat, amint elhozzák neki keletről és nyugatról az aranyakat. egyiket talán egy pohár vízért tették le az ezüsttálca szélére, a másiknak egy szál virágvolt az ellenértéke, a harmadikért egy mosoly járt, a negyedikért könnycsepp...amint a Viktória fontokért a kakason francia tallérokért a Milán királyfejű aranydinárokért az egész világon meg volt állítva rossz nők tarifája.

Mária ügyet sem vetett az aranyokra, mint azok csengve nekifutamodtak, az asztal szélének és nagy hajrázással menekültek a szoba négy sarka felé. Ellenben annál hangosabban vert az ütőere, mikor Szuhay uram egy ábrándos, véget nem érő gyöngyfűzért vont elő a csomagból, amelynek a messzi végén arany szemüveg himbálódzott. Ah, hogy remegett, fázott és vonaglott a Mária nyaka, amikor Szuhay halkam és meggondoltan átvetette a gyöngyöket a leányka fejé és a halovány tenger fenékről való csodálatosságok megcsörrentek a Mária kebelén. Az aranyszemüveget felemelte és a kristályüvegen át eleinte mit sem látott izgalmában. Csak valami ismeretlen szivárvány mutatkozott előtte, amelynek sugarán túl paloták és kertek, lovagló nők és narancsbélű színházak mutatkoztak...a nagyvilág, a gazdagok, előkelők világa jelentkezett Mária szeme előtt, amint az aranykeretű üvegbe nézett.

- Mily szép ott messze minden és milyen sötét van itt! - sóhajtott. És széttárta gyűrűs ujjait, hogy elfogjon valamit abból a messzi nagyvilági szivárványból.

Most gyémánt fülbevalók jöttek, mogyoró nagyságúak, sőt diónyiak, amilyeneket Mária eddig csak a gazdag, öregasszonyok fülében látott az Andrássy-úti kocsi korzón. Amelyek a hintóval együtt begördültek egy hűvös, öntözött kapu alá, mintha elvégezték volna dolgukat a külvilágban. Vastag selyem szoknyák, halcsontos ruhák, paradicsom tollas kalapok voltak tartozékai a fülönfüggőknek. - Máriának, mint a legtöbb szegénysorsban született leánynak idejében ki volt fúrva a füle, mert hisz egyéb ékszert nem igen kaphatnak e lányok, mint a lyukat a fülükbe. A fülbevaló zárjai pontosan működtek. Mária nehéznek és boldognak érezte a fejét.

Majd karperecek következtek, amelyek arany kesztyűként fedték be a csukló ütőerét, hogy többé senki se hallhatja a szív dobogását az érverésen át. Más karperecek felvillámlottak, mint barlangokból kilépő vadállatok szeme. Láncok csörrentek, amely láncok azonban nem a rabságot, hanem a szabad, nagyszerű életet jelentik.

Mire a hajékekre, a diadémokra került a sor, amelyek fejedelmi szépséget kölcsönöznek a törpe-növésű nőknek is: - Mária elbágyadt az ékszerek súlya alatt, a váratlan élménytől, lehanyatlott egy székre és ékszeres, nehéz kezeit messzire eltartotta magától...

- Még ezt az arany övet a derekára, - rebegte Szuhay Benedek és a gyűjtemény legszebb darabjával, a briliánsfejű aranykígyóval közelgett Máriához.

És amikor tetőtől-talpig fel volt díszítve ékszerekkel a londoni leány. Szuhay a leereszkedő alkonyatban hosszú, tüzes tekintettel nézte a lányt.

Letérdepelt előtte és imádni kezdte. Amint egy öreg férfi imádja az ifjú női szépséget. Végigcsókolta Mária lábait, amelyeknek bokáira keskeny aranyláncokat illesztett, megsimogatta ártatlan, ócska ruhácskáját, áhítatos arccal szagolta iskola-poros hajzatát...

- Nekem is volt valaha egy kislányom, - verte melléből a hangot, mintha egy üres dobot ütögetett volna.

Aztán támolyogva, agyongyötörten, reszketve a szomszéd szobába ment és élettelenül rogyott a díványra.

Mária arra tért magához, hogy az ablaküvegre kavicsot dobtak. Egy pillanat alatt feleszmélt. Sobri Jóska van odakinn, akinek szokása volt mindenhová utána menni. A temetőben nem találta. Gondolata a régi ház elé vezette, amely előtt elgondolkozva annyit járkáltak.

Mária, mintha lángok közül ugrana ki, az ablaknak vetette magát. Az utcácskában úgy lobogtak a gázlángok, mint a gyötrelmes ékszerek. Pokoli csönd volt a háta mögött, mintha a sírgödör tátongana mögötte. Sötét, ijesztő gödör, amelyből ha még egyszer megmenekülhetne: felérne az egész élettel...

Alig bírta az ablakot kinyitni, alig volt érce a hangjának:

- Sobri Jóska! - nyávogott, mint egy kis macska.

Sobri Jóska lehorgasztott fejjel, mint egy sírkereszt támaszkodott a falnak és nem felelt, csak zokogott. Végre felnyögött:

- Meg kell halnunk, Mária, egyetlen szerelmem...

- Igen, meghalunk, - felelt a leányka az ablakból, mintha végre megtalálta volna azt a menekülő utat, amely a sírgödörből kifelé visz. - Meghalunk együtt.

Semmi, senki nem mozdult a házban, börtön-sötét a háta mögött, de előtte Sobri Jóska dacos, gyermekes két szeme lobog. Felugrott az ablakpárkányra és onnan a Sobri Jóska két karjába.

- Fújj! - riadt fel a fiú, amikor az ékszerek megcsörrentek Márián. - Utálat!

- Eldobálom valamennyit...csak siessünk...leszedem magamról mind, mire odaérünk, ahol meghalunk.

- A Dunába. A Lánchídra...

- Gyere, gyere, te drágalátos, te tünemény, te gyönyörű!

És belekapaszkodott Sobri Jóska karjába, amint végig futottak a tabáni sikátorokon. A másik kezével pedig minden utca fordulónál eldobott egy ékszerdarabot a testéről. Pengve, hahotázva gurultak a gyűrűk a sötétségben az utcai köveken, amint a kanális felé keresték az utat. Csattogva, felkacagva csapódtak a karperecek, a láncok kis álmos házak falaihoz, aztán eltűntek, mintha az ördög nyelte volna el őket.

- Nesze fülbevaló! - kiáltotta Mária és a gyémántdiót belehajította egy elhagyott boldogtalan udvarba. A fülbevaló fénylő sugárban repült át a kerítésen mint a hulló csillag.

- Diadém! ördög! - kiáltott teli szájjal a leány. Rátaposott és lábával egy utcai csatornába taszította. A hajlék lehullt a sötétbe, mint egy varangyos béka.

Mikor már semmi sem volt a Mária testén az ékszerekből: akkor értek futamodásukban a Lánchídra. A város legszebb ékszere, a Duna folyamparti lámpásokat altatgatva, esti fényeket ringatva, csöndességet sugározva hömpölygött alant. A leány áthajolt a híd korlátján.

- Meghalni, - rebegte. - De most már minek meghalni?

Sobri Jóska földre szegett fejjel állt a leány háta mögött. Nem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy átsegítse Máriát a korláton.

- Most már minek?...kérdezgette könnyes szemmel a leány.

- Talán szedjük össze az eldobott gyűrűket? - kérdezte végső elkeseredésében Sobri Jóska.

- Legyünk tovább is szegények. Gyerünk haza szegény anyámhoz, - felelt könnyesen, megenyhülten a lány, miután a könnycseppekkel a lelke terhei is a Dunába hullottak.

Mire a pesti oldalra értek, Máriának visszatért a jókedve.

- Csak azt nem értem, hogyan kerültél az ablak alá Sobri Jóska? - kérdezte nevetve.

(1923.)

(Vége.)